építészet : környezet : innováció

„A gondolkodás csírája azon a helyen lakik, ahol a ház felépül”

Takács Máté Hild-díjas építész, várostervezővel Pacsika Emília beszélgetett tizenhét évig tartó főépítészi működéséről, máig tartó várostervezői munkájáról, rendszerváltás előtti élményeiről és a szakma jelenkori kérdéseiről. 

Takács Máté építész, településtervező 1937-ben született Mindszenten. A középiskolát Szentesen végezte, Budapesten, a Műszaki Egyetemen 1961-ben szerzett építészmérnöki diplomát. Első munkahelye a Fővárosi 2. számú Építőipari Vállalat volt. 1963-64-ig a Műszaki Egyetem Városépítési Tanszékének tanársegédje volt, s bár szeretett tanítani, úgy érezte messze került a szakma gyakorlásától így, mikor Szegedre hívták, 1964-ben feleségével együtt a Tisza-parti városba költözött és a Szegedi Tervező Vállalat munkatársa, műteremvezetője lett. 1969-ben nevezték ki a Szeged Megyei Jogú Városi Tanács főépítészének, mely posztot 1986-ig töltötte be. A rendszerváltás idején tanácselnök-helyettesként is működött, majd a Dél-magyarországi Tervező Vállalat igazgatójaként ment nyugdíjba, 1997-től családi cégében dolgozik. Nevéhez számos jelentős településrendezési feladat, száznál több épület tervezése és több szakmai publikáció köthető. Több díj tulajdonosa úgy, mint: Szeged Város Műszaki Díja, a Magyar Építőművészek Plakettje, a Hild János Emlékérem, a „Habitat 1993” Emlékérem, Aranydiploma. Tagja a Magyar Építőművészek Szövetségének, a Magyar Urbanisztikai Társaságnak és a Magyar Építész Kamarának.

Pacsika Emília: A településtervezés sokáig mintha mostoha gyereke lett volna a szakmának. A néhai Szegedi Tervező Vállalatnál, ahova a hatvanas évek elején szerződött volt ilyen szakterület?

Takács Máté: Éppen azért jöttem ide, mert az Építésügyi és Városfejlesztési minisztérium 1964-ben úgy döntött, hogy a vidéki állami tervező irodákban létre kell hozni a várostervező egységeket. Addig ilyen nem volt, a budapesti VÁTI-nál készültek az ország városrendezési tervei, én ennél a cégnél dolgoztam egyébként nyaranta gyakorlaton. A műszaki egyetemen városrendezőként végeztem, majd az egyetem városépítés tanszékén tanítottam és Szegedre várostervezőnek jöttem.

PE: Hogyan lett főépítész?

TM: 1965-ben a minisztérium elrendelte, hogy a megyei jogú városoknak általános rendezési tervet kellett készíteni ez Szegedre is vonatkozott. Az SZTV-nél a Település-tervező csoportunkat fölerősítették, s e feladathoz komoly pénzt is rendelt a minisztérium. Engem jelöltek ki vezető tervezőnek a VÁTI tapasztalt munkatársa, Füle Lajos volt a konzulens. A rendezési terv ’69-ben készült el, a tervtanács dicséretben részesítette. Ezután hívtak át a városházára, ugyanis a megyei jogú városoknak joguk volt főépítészt alkalmazni és a vezetők úgy gondolták, hogy ha már én voltam a tervező, akkor most „művezessem” is a megvalósulási folyamatot. 


építész: Takács Máté

 

PE: Mindig nagy kérdőjel, hogy azt a szakmai szabadságot, amire egy főépítész vágyik, hogy tudja összeegyeztetni a mindenkori elvárásokkal? Mekkora szava volt a szakmának a város tervezésében, fejlesztésében 1969-ben?

TM: Azt hiszem, ha a mai főépítészek tudnák, hogy akkoriban milyen nagy szabadságunk volt, nagyon irigyek lennének. Szakmailag sokkal többet tehettünk, mint ma. Én ’86-ban éppen azért hagytam el a főépítészi széket, mert akkor ez már nem így volt. A településtervezés a hatvanas években annyira határterülete volt a politikának, hogy a városvezetők nem nagyon tudták hova tenni. Egy épület tervezésébe sokkal inkább hajlamosak voltak beleszólni, mint abba, hogy a város hogyan alakuljon.

PE: Hogyan működött kezdetben, mint főépítész?

TM: A magánház építkezéseknél a tanácsadás volt a dolgom, az intézmények estében pedig a szakvélemények készítése. Pár év alatt kialakult egy gyakorlat: fogadóóráim voltak, és akinek csak tudtam segítettem. Ha az építtetőnek az első fok elutasította az építési engedélyét, akkor hozzám jött megkérdezni, hogy mit tegyen. S én egyrészt úgy közelítettem a problémához mint várostervező, másrészt mint építész. Az építtetőt kértem küldje be hozzám a tervező építészt, hogy vele is meg tudjam beszélni a problémát. Mindig megtaláltuk közösen azt a megoldást, ami az építtetőnek is megfelelt, és amire az engedélyt is megadták. Akkoriban már komoly magán építkezések folytak, a hetvenes években társas házakat is kezdtek tervezni. Pár év alatt nagyon jó kapcsolatom alakult ki a művelődési, az egészségügyi és egyéb osztályok vezetőivel és dolgozóival. Ha mondjuk egy iskolát akartak építeni, vagy bővíteni, akkor nem az volt az első gondolatuk, hogy egy építészt keressenek meg, hanem hogy megkérdezzék a főépítészt. Így olyan tervezési koncepció készülhetett, ami település tervezési szempontból is teljesen a helyén volt és építészetileg is jól alakult később. Ugyanez történt a magán építtetőknél is, úgy a harmadik évben minden pénteken - a fogadó napon - 15-20 ember ült a várómban sorba, mint az orvosnál.

PE: Emlékszik, hogy a ’69-ben készült általános rendezési tervben mi volt a legfontosabb tétel? Önnek köszönhetjük, hogy a lakótelepek egy külső karéjban ölelik körbe várost és „nem bántják” a belvárost?

TM: A rendezési tervben már benne voltak a ma is meglevő lakótelepek, sőt még egy olyan elképzelés is, ami szerencsénkre nem valósult meg, Dél-Újszegeden egy hatalmas lakótelep nem épült meg. Abban a tervben már benne volt Szeged harmadik körútja és a belső területek elavult részeinek teljes rehabilitációja. Ez azt jelentette volna, hogy a nagykörúton belül egész tömböket kellett volna lebontani. Talán részem volt abban – mint ahogy azoknak a munkatársaknak is, akik az akkori tanácsnál partnerek voltak - hogy ez nem történt meg. Nem csak a szakmai vagy várostörténeti meggyőződésünk segített bennünket ebben, hanem az is, hogy könnyen be lehetett bizonyítani, olcsóbb a sűrűn lakott városrészeken kívül építkezni, mint a belvárost megbontani. A meglévő közműveket cserélni kellett volna, mert a kapacitásuk kisebb volt a szükségesnél. Ugyanakkor a körutak és a sugárutak kiváló kapcsolatot biztosítottak a lakótelepek számára az egymással és a városközponttal való közlekedésre is.


építész: Takács Máté

 

PE: Ezek a lakótelepek anno az iparosítás - az urbanizáció következtében keletkezett lakáshiány - miatt jöttek létre. Tudjuk, később a gazdaság másként alakult ebben a térségben is, mint amire egy-egy város a hetvenes években felkészült. Most már látható, miből mi lett, milyen leltárt lehet készíteni így utólag?

TM: Azok a városrendezési elvek, amikre a tervek épültek nagyrészt ma is élnek. Egy városnak, városrésznek ma is nagyjából azt kell tudnia, amit egy lakás tud, csak a városnak több tízezer ember számára kell komfortot biztosítani. Tarjánnak, Szeged egyik lakótelepének én készítettem a rendezési és beépítési tervét is, emlékszem ezek körül nagyon sok vita volt. Többen azt vetették a szememre, miért nincs az új városrésznek egy igazi központja, ahol intézmények összpontosulnak. Mikor a tervezés ’65-ben elindult megvizsgáltuk a környéket és kiderült, hogy a környező városrészek sincsenek ellátva megfelelő szolgáltatásokkal. Ezért döntöttünk a több kicsi centrum mellett a lakótelep szélein. Az egész úgy indult, hogy először mindössze ezerötszáz lakás építését tervezte az OTP. A tervek már félig elkészültek, amikor bővíteni kellett a lakásszámot háromezerre, mert a város is beszállt a fejlesztésbe, ugyanis kiderült, hogy Móraváros alatt olaj van, ezért fel kellett adni az itteni lakásépítést. Mikor az újabb tervek félig elkészültek ismét nőtt az építési igény ötezerre s végül hétezer lakás épült föl. A végső számok ismeretében átértékeltük volna a központok helyét, de ekkor már késő volt: az I-II. ütem kivitelezése, a közművek építése már elkezdődött.

PE: Ezek a jórészt panel épületek megfelelnek-e a mai elvárásoknak?

TM: A lakótelepi lakások nagy többsége ma is lakott, és a panel programban felújított lakásoknak az ingatlanpiacon jó áruk van. Jó hőszigetelésük és felszereltségük miatt igen kapósak. A házak körüli fák az évtizedek alatt nagyra nőttek, a szép zöldkörnyezet is vonzó.

PE: Szeged szívében a sétáló utcában viszont esténként sötétek az ablakok. A Kárász utca lakóházai vajon mitől ürültek ki?

TM: Ez azért is lehet, mert a városközpontban nem mindig kellemes élni. Nyáron, az utcán nagy a zaj, télen pedig a nagy belmagasság és az elöregedett nyílászárók miatt a lakásokat fölfűteni nagyon sokba kerül.


építész: Takács Máté

 

PE: Az IKV vezetői szerint nagyon sok pénzt kellene rááldozni a belvárosi épületek fölújítására.

TM: Lehet, hogy a lakásokat még fel is tudnák újítani, de a házakat nem. Majdnem minden házban van magántulajdonú lakás is. Hiába főtulajdonos az IKV, miként újítson föl egy házat úgy, hogy a többi tulajdonos nem tud beszállni a költségekbe? Előfordul, hogy egy tizenkét lakásos házban mondjuk öt lakás az IKV tulajdonában van, de a másik hét tulajdonos azt mondja, hogy nem tud hozzájárulni a ház felújításához.

PE: Ez a feloldhatatlan probléma miből keletkezett?

TM: A belvárosi lakások eladásából. Többségüket nem kellett volna áruba bocsátani. Olvashattunk olyan újság cikkeket a kilencvenes évek elején, melyekben azon folyt a vita, hogy miért nem lehet megvenni a belvárosi önkormányzati tulajdonú lakásokat. Nagyon sokan meg akarták vásárolni ezeket, hiszen általában olcsón lehetett hozzájuk jutni. Abba azonban nem gondolt bele senki, hogy ezeket az épületeket egyszer majd fel is kell újítani. Budapesten azt látom, hogy a befektetők egy épületben egyenként felvásárolják a lakásokat, s végül eljutnak oda, hogy egyetlen személy tulajdonába kerül hét-nyolc lakás, ha ugyanitt az önkormányzat tulajdonában is van még néhány, akkor ketten már meg tudnak egyezni, miként újítsák fel együtt a teljes épületet.

PE: Olvashatunk mostanában arról, hogy sok szép régi házat elbontanak a városokban, így Szegeden is. Mi a véleménye erről?

TM: Mindig bujkált a kisördög bennem, hogy reagáljak ezekre a panaszokra. Biztosan vannak olyan házak, amiket védeni kell, de úgy érzem már ma is több épület van védelem alatt, mint amennyinek feltétlenül lennie kellene. Vannak ezek között olyanok, melyek akadályozzák a város fejlődését. Gondoljunk csak bele, a szegedi Dóm tér és a klinikák miatt lebontottak egy teljes városrészt, benne teljesen jó állapotban levő házakkal. Abban az időben ez a sajtónak, a lakosoknak se nagyon tetszett, a dómot és a térhez tartozó épületeket, táj-és város idegennek tartották, voltak, akik szerint már maga a klinker tégla sem illett ide. És most meg milyen büszkék vagyunk rá, ma már mindenki épített örökségünk fontos részének tartja az épületegyüttest. Ugyan ez a helyzet szerintem a most lebontott épületekkel is. Sajnáljuk a kis földszintes házakat, mert közel állnak hozzánk, de az életet, a város fejlődését nem lehet megállítani. Rómától kezdve más világvárosokig mindenütt ez a helyzet.


építész: Takács Máté

 

PE: Fontosnak tartja-e, hogy egy új épület illeszkedjen a meglevő utcaképbe? Vagy az építész kezelheti afféle műalkotásként az általa tervezett épületet, hiszen annak minősége, egyedisége, esetleg attraktivitása legalább ilyen fontos.

TM: Kétségtelen, hogy nagyon fontos az illeszkedés, de azért egy elismert építésznek azt a szabadságot is meg lehet adni, hogy az illeszkedést a maga módján oldja meg. Több olyan épület létezik, ami a születésekor sem illett, és ma se „illik” a környezetébe, s bizony mégis büszkék vagyunk rá. Ilyen például a szegedi Reök Palota is.

PE: A közelmúltban minden település számára kötelező feladat volt elkészíteni a település arculati kézikönyvet. A TAK egy-egy település építészeti örökségét, karakterét mutatja föl, tervezőt és építtetőt arra bíztatva, hogy egy új ház építésénél ezeket figyelembe vegye. Mi a véleménye a TAK-ról és a településképi törvényről?

TM: Én ezeket látszat dolgoknak tartom. A rendezési tervekbe eddig is be lehetett védeni utca szakaszt, utcaképet, település szerkezetet, település arculatot, sok-sok mindent. Elolvastam néhány most készült kézikönyvet és a rendeletet, de nem érzem, hogy ez a program bármit is megoldana, mert az intézkedés nem megy át kötelező érvénybe. Itt maximum az építész lelkiismeretére lehet apellálni, mert ebből az ajánlásból mindenki annyit tart be amennyit akar. Egyáltalán, hogy lehet egy építészt kényszeríteni arra, hogy a meggyőződése ellenére csináljon valamit.


építész: Takács Máté

 

PE: A jó építésszel gondolom nincs is baj, de mi van, ha nem egy jó építész tervez?

TM: A városban járva azt látom, vannak divatos építészek, akik nagyjából elfogadható házakat terveznek, és vannak, akik kiszolgálják az építtető ízlését. A társasházak többsége nem úgy épül, hogy összeáll nyolc ember, aki közösen megbíz egy építészt, hanem egy vállalkozó megtervezteti, megépítteti a házat és aztán toboroz lakókat. Láttam mostanában egy olyan épületet, aminek a külső homlokzatát valamiféle padlóburkolat fedi. Az a gyanúm, hogy az építtető megvette az anyagot nagyon olcsón valamikor és ezt most itt használta fel. Ludvig Mies van der Rohe, híres amerikai építész mondása szerint az építészet a mindenkori társadalom tükre. Egy épület az építtető műveltségét is tükrözi.

PE: Mi a legnagyobb különbség a szakmában működő korábbi trendi és a mostani között? Negyven évvel ezelőtt mi volt nagyon másképp?

TM: Nagyon összetett kérdés, nekem például egyik legnagyobb nehézséget az okozta, hogy elfelejtsem az egyetemen belénk sulykolt minimál méretek elsődlegességét. Hogy átálljak annak az igénynek a kielégítésére, ami a tágasságot, a térérzést tartja fontosnak. Ezt a hibát még a saját lakásomnál is elkövettem: a konyhánál, előszobánál a tanult legkisebb méreteket alkalmaztam, mondván, hogy ha az is elég, akkor minek legyen annál több. Amikor találkoztam egy jól megtermett erőteljes alkatú tulajdonossal, aki nagyobb méreteket kívánt, próbáltam lebeszélni. Majd eltelt néhány év és rájöttem, hogy neki volt igaza, butaság ragaszkodnunk a kis méretekhez, amikhez hozzászoktattak bennünket anno. Fontosabb, hogy milyen térben érzi jól magát az ember. Tudni kell, hogy mi az a legkisebb méret, amit még szabad alkalmazni, de ne az legyen a kötelező.

PE: Melyiket szerette, szereti jobban, a magas építészeti munkát vagy a várostervezést?

TM: Száznál több családi házat és jó néhány társas házat terveztem, de azt mindig kikapcsolódásként éltem meg, a fő munkám a várostervezés volt és ma is az, mindig a nagy összefüggésekben gondolkodtam. Soha nem szerettem olyan helyre tervezni, ahol még nem épült semmi. Idegesített, ha mondjuk egy település szélén kiosztott telekre kellett tervezni, ahol nem volt egy másik épület, amihez viszonyulni kellett. Voltak kollégáim, akik azt mondták, legjobb a tiszta papírt letenni az asztalra és arra egy házat alkotni. Én ezt nagyon nem így érzem. Szerintem a gondolkodás csírája valahol azon a helyen lakik, ahol a ház felépül.

Pacsika Emília

 

vélemény írásához jelentkezzen be »