építészet : környezet : innováció

A sokszínűség dicsérete - a 120a vonal díjnyertes állomásai

Felújítása pár éve fejeződött be, több szakmai díjat is kapott, mégsem esett túl sok szó a Budapest–Újszász–Szolnok közötti 120a vasútvonal állomásainak mintaértékű rekonstrukciójáról. A Hajnal Zsolt és munkatársai tervezte összetett program számos elemet tartalmazott, amelyekre sokszínű, egymásra mégis jól rímelő megoldások születtek. Bán Dávid írása.

Az ország egyik legforgalmasabb elővárosi vonalát 1882-ben adták át az utazóknak. Noha már közel negyven évvel korábban megnyílt a Magyar Középponti Vasút által épített Pest–Szolnok vonal, az idővel létrehozott Magyar Államvasutak számára is szükségessé vált egy saját üzemeltetésű pálya kialakítása, amely Arad és Brassó felé biztosít kapcsolatot. Ezért a közben osztrák tulajdonba került első szolnoki vonallal valamelyest párhuzamosan, attól északabbra új pálya épült a Gödöllői-dombság déli lankáit elkerülve a Tápió, majd a Zagyva mentén a Tisza parti városig. A vonal ma leginkább a budapesti agglomerációs ingázó forgalomban játszik fontos szerepet, épp ezért kiemelten merült fel megújításának szükségessége 2010-ben. Az előkészítésbe bevonták a helyi önkormányzatokat is, mivel a vonal több állomását ők üzemeltetik, így az átépítés során velük megegyezésben alakítottak ki új funkciókat, kiadható üzlethelyiségeket.


Tápiószele vasútállomás - építész: Hajnal Zsolt - fotó: Kállay Gábor


A négy évig tartó szakaszos rekonstrukciót a MÁV Zrt. saját finanszírozásban valósította meg, a vonal állomásépületeinek meg-, illetve újratervezésére Hajnal Zsoltot és a Hajnal Építész Irodát kérték fel. A vonal ingatlanállománya sokszínű volt, így a tervezőknek – Hajnal Ödönnek, Kállay Gábornak, Lengyel Ágnesnek, Szalántzy Kolosnak és Szüle Péternek – is többrétű feladatot kellett megoldaniuk. A közel 100 kilométeres szakasz mentén elszórtan található különböző korú és arculatú, most megújult állomások, valamint az újonnan létrejött épületek között egy jól működő párbeszédet, egyfajta építészeti egységet sikerült megteremteni. Ugyanakkor a legtöbb esetben elmaradt a peronok és az állomások környezetének megújulása, így a megszépült vagy friss épületek kissé magukra maradtak a pálya mentén.


Tápiószecső vasútállomás - építész: Hajnal Zsolt - fotó: Kállay Gábor


Az építészeti kihívást, a feladat érdekességét éppen a sokszínűség adta. A vonalon található állomásépületek legrégebbi generációját még a pálya létrehozásával egyidős, II. osztályú MÁV-típusépületek alkotják. Ezeknek az arculata országosan ismert, állaguk általában mindenütt leromlott. Az épületek eredeti karakterisztikájukat a legtöbb esetben ugyan megtartották, ám az idők folyamán különböző oda nem illő elemekkel egészültek ki, vagy éppen megcsonkultak. Emellett az 1960-as években több helyen épültek szintén jó minőségű állomások az akkori modernista jellegzetességekkel, igaz, ezek felett is eljárt az idő, néhány esetben pedig teljesen új építményeket kellett emelni: a forgalmasabb helyeken állomásokat, másutt esőbeállót.


Szőlősnyaraló vasútállomás - építész: Hajnal Zsolt - fotó: Kállay Gábor


Mint kiderült, a legrégebbi épületek az építészeti értéken túl komoly érzelmi többletet képviselnek a helyi lakosok számára, akik ragaszkodnak állomásaikhoz. A megmaradt korabeli vasútállomások közel másfél évszázada hozzátartoznak a településképhez, a lakosok szemében szerves részét képezik a település múltjának és jelenének. Hajnal Zsolték és a MÁV Zrt. számára fontos volt, hogy ezek az emlékek mindenképpen megfelelő színvonalon újuljanak meg, ezért Maglód, Mende, Sülysáp, Tápiószecső, Nagykáta, Farmos, Tápiószele, Tápiógyörgye és Újszász állomásépületeit a korabeli minták, a fellelhető tervrajzok, fényképek alapján igyekeztek korhűen felújítani. A finom részletek kiemelésével és egy visszafogottabb, az eredeti kellemes pasztellhatást megelevenítő színvilággal szerették volna az épületeket nem harsogóan, méltó módon helyreállítani. A műemléki igénnyel felújított épületek belső tereit persze mindenképpen korszerűsíteni kellett: energiatakarékos világítást, modernebb jegykiadást, vandál-biztos és víztakarékos mosdókat alakítottak ki, több helyen padlófűtés is került a várótermekbe – ami más vonalak állomásrekonstrukcióiból, még nagyobb pályaudvarok esetén is kimaradt.


Szőlősnyaraló vasútállomás - építész: Hajnal Zsolt - fotó: Kállay Gábor


A Sülysáp melletti Szőlősnyaraló megállóhely épületét az 1960-as években építették, a korszakban uralkodó modernista stílusban. A mostani felújítás során az idővel rárakódott, oda nem illő toldalékoktól és elemektől tisztították meg az épületet. A lábak mögé nagyméretű üvegfelületek kerültek, így az épület kellemes, világos, átlátható lett, ritmusa nyugodt, szépen belesimul dús zöld környezetébe. A felújítás során ugyan könnyedebbé vált az épület, ám megtartotta eredeti méreteit, arányait, szerkezetét. A házat átmetszi az utasmozgást segítő, a peron és a települős között közvetlen kapcsolatot teremtő átjáró.


Maglódinyaraló vasútállomás - építész: Hajnal Zsolt - fotó: Kállay Gábor


Két állomás, Maglódi nyaraló és Szentmártonkáta esetében az eredeti, leromlott állapotú épületeket elbontották, helyükre teljesen újak kerültek. Az új állomásépületek, noha előzmény nélküliek, egyértelmű utalásokkal kapcsolódnak az 1960-as években kialakított vasúti építményekhez, ugyanakkor tisztelegnek az 1920-as évek hazai építészete előtt. Az egymáshoz igen hasonló, könnyű épületek kubusokban, alapvető geometriai formákban gondolkoznak, kialakításuk erőteljesen funkcionalista, az utasok számára kellemes teret biztosítanak. Hasonlóan a kibontott szőlősnyaralói megállóhoz, a váróteremben itt is a legnagyobb átláthatóságra törekedtek a teljes magasságig beüvegezett elülső és hátsó homlokzatokkal. Noha a nagy átláthatóság szakít a 19. századra jellemző zártabb várótermi hangulattal, megmaradt az előtetővel fedett, épület előtti pados rész, amely archetípus az egész ország, de főleg az Alföld vasútállomásaira jellemző.


Maglódinyaraló vasútállomás - építész: Hajnal Zsolt - fotó: Kállay Gábor


Négy kisebb forgalmú megállóhelyen: Rákoskerten, Pusztaszentistvánon, Tápiószentmártonban és Zagyvarékason egyszerű esőbeállók épültek. A megbízás szerint ezeken a személyzet nélkül működő megállóhelyeken kiemelten figyelembe kellett venni az időjárási viszontagságok és a vandalizmus veszélyét, s minden szempontból egyszerű, mégis időtálló konstrukciót kellett építeni. A lényegében két síkból, egy hátfalból és egy előtetőből álló építmény egy hatalmas tömböt alkot. A műanyag festékkel lekent nyersbeton tetőbe süllyesztették a világítást, illetve rejtett, a betonba öntött vízelvezető csatornát alakítottak ki, aminek ezáltal nincs semmilyen mozdítható alkatrésze. A hátfalba jegyárusító automata került, a falból pedig egy tömörfa ülőfelület nyúlik ki a várakozók kényelmére.


Tápiószentmárton vasútállomás - építész: Hajnal Zsolt - fotó: Kállay Gábor


A megújult és aránylag csendesen, különösebb visszhang nélkül birtokba vett vasúti létesítményekre azonban a szakma szerencsére felfigyelt, és a teljes projektet két fontos díjban is részesítette. A projektnek 2014-ben ítélték oda a háromévente kiosztásra kerülő, a kiemelkedő nemzetközi vasútépítészeti programokat jutalmazó Brunel-díjat, majd két évvel később a műemléki rekonstrukció igényes megvalósításáért az ICOMOS-díjat. Az előbbi díj értékelése kitér a kétféle programból – rekonstrukció és új épületek létrehozása – összeálló projekt jól egyben tartott komplexitására, illetve az ésszerű, takarékos megvalósításra. Az építészek, amit lehet, megtartottak, ahol kellett, kiegészítettek, pótoltak. Ugyanakkor a korlátozott erőforrások ellenére sikerült egy végiggondolt, sokszínű, mégis egységes koncepció mentén megújítani a vonal legtöbb állomását.

Bán Dávid

 

1 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »