építészet : környezet : innováció

Az ég színe

2017. október 30. - elhunyt Pásztor Erika Katalina. Felbecsülhetetlen az a veszteség, ami az építészeti médiát, illetve az építész- és médiaszakmát érte. Szó szerint az: tudjuk, olvashatjuk, hogy 18 évig tanított a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (korábbi Iparművészeti Főiskolán), hogy vezetése alatt akkreditálták a BKF média design szakát, hogy 2000-ben ott volt az Építészfórum.hu megalapításánál Vargha Mihállyal, és hogy létrehozta a világon egyedülálló Média Építészeti Díját. Mizsei Anett emlékezik Pásztor Erika Katalinára.

Leírjuk mindezt, de közben sejthetjük-e, valójában hány hallgató, kolléga jutott a környezetében életpályákat eltérítő impulzusokhoz? Folytatta az univerzumteremtést, amit Vargha Mihállyal kezdtek, megtalált és felépített újabb és újabb embereket hozzá. Mérhetetlenül bonyolult humán és digitális hálózat épült körülötte, amelynek gyújtópontja, bázisa, megállíthatatlan, fáradhatatlan fenntartója lett. Kérlelhetetlenül keményen, de briliáns humorral kormányozta az Építészfórumot, miközben árnyékként követte örökbefogadott kutyája, Január Lajos, néha vigyázó, néha flegma vagy épp tűnődően emberi sárga szemeivel.

Nornaként fonta az építészeti híradás és tájékoztatás fonalát, az utolsó időkben is csak előre tekintve, távvezérelve azt a közösséget, amit megteremtett Magyarország digitális építészeti napilapja köré. Jól bánt a szálakkal: hiszem, hogy a kapcsolatrendszer fennmarad, ha ő maga finoman el is engedte a szövedéket. Amikor megérkezett valahova, nem lehetett nem észrevenni. A távozása mindig csendesebb volt – most is az. Hiszem, hogy igaza van, a körülötte létrejött szellemi struktúra fenntartó ereje elegendő lesz; a rendszer magára hagyható. Talán eleget tanultunk már, hogy - ki-ki a maga helyén, néha botladozva és innentől magunkra utalva, önkritikusan és önreflexíven – de a hálózat részeként egyre jobban folytassuk a vele megkezdett közös munkát. Mert ez a munka nélküle is közös marad, amíg csak el nem érkeznek majd az újabb generációk.

Tudást adott és közvetített, miközben ő maga is tudni akart, mindenekfelett, mindenről, soha nem nyugvó kíváncsisággal. Ha kérdést tett fel, úgy várta a választ, hogy éreztük, hatalmas a tét. Ha kellett, kíméletlenül kritikus volt, soha nem érte be a középszerrel. Hihetetlen érzékkel volt jelen és dokumentálta, rögzítette a pillanatot. Azelőtt felfedezte a low-tech varázsát, hogy az a mainstream részévé vált volna. Szenvedélyes vitapartnerként hihetetlen bátorsággal mert egyet nem érteni. Ha hallgatott, hallgatásában nem megalkuvás, hanem dac dolgozott. Dacolt körülményekkel, akadályokkal, nehézségekkel, pillanatra sem megtorpanva.

A lassan múló idő nemcsak nekünk hoz majd megbékélést, akiknek az életében meghatározó alakként volt jelen, és akik most még nem értjük, hogy lehet, hogy lesz most, hogy már nem. A veszteség feldolgozásán kívül óriási életmű és vele ugyanakkora felelősség maradt ránk, mindannyiunkra: bitek és bájtok milliárdjai, anyagtalan matéria, ami egyszerre dokumentációja az elmúlt 18 év hazai szakmai (köz)életének és magának az Építészfórumnak is.

Erika elment, mégis velünk van – mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a közösségi médiában 2017. novemberének első hetében újra összehozta az embereket, és a beszélgetésekben a fájdalom, a düh és az értetlenség hangjai mellett egyszerre a humor is újra szikrázni kezdett. Mint azt Bardóczi Sándor kollégánk találóan megjegyezte: „Én arra gondolok, hogy [Vargha Mihállyal] már megkezdték a szerkesztőségi értekezletet és mire mi odaérünk, már biztos platformon fog futni az epiteszforum.heaven”. Mindig azt mondta, a kék az igazi női szín. Az ég színe.

Mizsei Anett

 

vélemény írásához jelentkezzen be »