építészet : környezet : innováció

Borvendég Béla: Milyen építészre lesz szükség a XXI. században?

Tetszik vagy sem, a valaha egységes építész szakma a valóságban már nem létezik.

"Úgylehet az építész a jövőben gyakrabban tervez majd virtuális tereket, mint valóságosakat" jövendölte Peter Anders, az 1998-ban megjelent "Envisioning Cyberspace" szerzője azon az Arcosantiban megrendezett népes tanácskozáson, melyet a nyolcvan éves örökifjú Paulo Soleri hívott össze. Ezt az eco-várost a talján származású maestro kezdte el építeni az arizónai sivatag egy sziklás horhosában (Arcosanti). Tizenöt éve még valamely fantasztikus film ottfelejtett díszletére emlékeztetett. Ma élő település, ahol a közelmúltban fogtak ismét hozzá tíz millió dolláros bővítéshez.

A legmerészebb hozzászólók kétségbevonták az új építkezés célszerűségét. "- Elég lenne azt csupán virtuális térként megtervezni, melynek használatához csupán olyan kibernetikus szemüvegre van szükség, melynek segítségével bárki úgy járhat-kelhet a nem létező épületben, mind a valóságosban." Ez a fölvetés azonban még az utópiákra fogékony mesternek is túl kemény beszéd volt. "A Háló gyors terjedése visszafelé is elsülhet. Ahelyett, hogy fejlődésünket segítené, a növekvő anyagelvűséget és megosztottságot erősítheti."- replikázott. Persze lehet, hogy megijedt. Arra gondolt, támogatói netán visszaszippantják a tíz millió dolcsit, ha neszét veszik ennek az opciónak.

A lényeget tekintve a dolog azért nem puszta bohóckodás. Korunk elképesztő változásai következtében az építész a huszonegyedik században teljesen más közegben fog dolgozni, más eszközöket használ, és a hagyományosakat is másként, mint akár csak negyedszázaddal ezelőtt. Nagyon is időszerű hát a kérdés, miként kell erre fölkészteni azokat ma, akik ezt a szakmát holnapi hivatásukul választják?

A Los Angelesben megnyílt LAIAD, (Los Angeles Institute of Architecture and Design) intézményét az építészként és tanárként is kitűnő reputációjú Bernard Zimmerman és William Taylor alapította 2000. áprilisában. Olyan hároméves iskola ez, amely a gyakornok és mentor intézményét helyezi a képzés középpontjába. Szerintük ugyanis a huszadik században az akadémia és a szakma igen távolra sodródtak egymástól. A LAIAD ezért arra fog törekedni, hogy gyakornok programja összehangolja a képzés jelen gyakorlatát azzal a lehetőséggel, hogy a hallgatót közvetlen kapcsolatba hozza a régió vezető tárgy- és építész-tervezőivel. Azokkal, akiknek legtöbbje vagy volt, vagy jelenleg is aktív oktató. Ezért tisztában van mind a jelen képzési módszerek erősségeivel, mind azok gyengéivel.

Az oktató program gerince az első két évben a tervezési alapismeretek elsajátítása, illetve a műszaki, technikai előképzés. Célja az, hogy a hallgató egyrészt felkészüljön a termelő gyakornokságra, másrészt hogy a tanultak ne csak a további tanulmányok alapjai legyenek, de belépőjegyek is oly rokon területekre, mint a grafika, az ipari, vagy digitális tervezés.

A kétéves képzést követően aztán a hallgatókat egy évre mentorok gondjaira bízzák, akik olyan leírást kell készítsenek az irodájukban folyó tervezési vagy kutatási munkáról, amely alapján a hallgató ki tudja választani az érdeklődésének legjobban megfelelő diszciplínát és a számára legrokonszenvesebb mentort. (Megjegyzendő, hogy az utóbbiak körébe olyan személyiségek tartoznak, mint Gehry, Meier, Rotondi és még jó néhány hozzájuk hasonló nagyágyú.) A hallgató és a mentor személyes találkozásuk során tisztázzák a kettőjük közt létrejövő munkakapcsolat tartalmát és feltételeit. A mentor ugyanis köteles a hallgatót minél jobban bevonni stúdiója napi munkájába. Jogában áll viszont meghatározni, negyedévenként hány hallgatót fogad.

A hallgató a 2+1 éves előképzést követően válik alkalmassá arra, hogy felvegyék valamelyik helyi egyetem felső tagozatára, hogy ott további két év alatt építészként vagy ipari tervezőként elkészítse és megvédje diplomamunkáját. Az egyetemi felvétel előfeltétele az értékelhető portfolió. A felvett hallgató két éven keresztül látogathatja az intézményt és tanulmányai befejezéséül elnyerheti a Bachalor of Architecture minősítést. A LAIAD más felsőoktatási intézményekkel együtt olyan megállapodásra törekszik, ami lehetővé tenné, hogy a hallgató minden további nélkül bekapcsolódhassék a bármelyik más egyetemen folyó képzésbe. Alternatívaként az intézmény felkészíti a hallgatót a szakmába való egyszerű belépésre, azaz a tervezési jogosultság megszerzésére.

Az előadásokat a hallgatók a LAIAD székhelyén hallgatják, itt kapnak, korrektúrát és itt vehetnek részt a különféle szemináriumokon is. Az iskola ugyanakkor szerteágazó honlappal is rendelkezik, ami tágra nyitja a kaput a fakultás, a hallgatók és a mentorok közti kritika és eszmecsere előtt. Ezzel nem a hagyományos műteremi tapasztalatokat kívánja kiváltani. Sőt azok erősítését és elmélyítését szolgálja és bevezeti a hallgatót a digitális tervezés világába.

Egyes szakértők örömmel üdvözlik, mások elégtelennek ítélik a reformot. Radikálisabb változtatást követelnek. Szerintük az ötéves képzést négy évre lehetne rövidíteni anélkül, hogy engedni kellene a minőségi követelményekből, ami a szakmai képzést versenyképesebbé, megfizethetőbbé és fenntarthatóbbá tenné. "-Az építészetet az épített környezet művészetének és tudományának kellene tekinteni - hangsúlyozza például Akhtar Chauhan professzor - és nem pusztán épület tervezésnek. Következésképp a hallgatók érdeklődését az emberi, társadalmi és környezeti témákra kellene összpontosítani. Végső soron a képzés célja az kellene legyen, hogy a végzett hallgató előtt a karrier lehetőségek minél szélesebb választéka nyíljék meg. És hogy később építészként úgy specializálódhassék, hogy kreativitását és innovatív képességét a legjobban használhassa az emberiség javára."

Amerika távol van, de a kegyetlen nemzetközi verseny már közel. Tetszik vagy sem, a valaha egységes építész szakma a valóságban már nem létezik. Annyira nem, hogy nem csak más ismeretekre van szüksége például a tervező, az ingatlan szakértő vagy belsőépítésznek, netán a project managernek, hanem e kiragadott területek színvonalas művelése nagyon is eltérő személyiség jegyeket is tételez fel. A kérdés tehát az, hogy van-e még közös nevező, és az elkerülhetetlen választás lehetőségét (kényszerét?) a képzés melyik pontján célszerű a hallgató elé álltani?

A mentor intézménye számunkra - húzzuk ki magunkat - nem újdonság. Gondoljunk csak a Mesteregyletre vagy a Vándoriskolára. Ámde mindkettő posztgraduális képzési forma és a kiválasztott, legígéretesebbnek mutatkozó (tervező-) építészek fejlődését segíti. Nem ez a gond. A kérdés inkább az, hogy például a mai felvételi vizsga tényleg megmutatja-e, melyik jelöltből lehet jó építész? Egyáltalán tudjuk-e, hogy mennyi valódi tervezőépítészre van szükség ebben az országban? Mert az bizonnyal balfogás, ha már az építőipari szakközépiskola is építészeti tervezésre ösztönzi a diákot. Aztán bizonyosak vagyunk-e abban, hogy az a településtervező, aki regionális tervezési és fejlesztési témákkal foglalkozik (az uniós csatlakozás után!) kizárólag építészmérnökből lehet? Túlságosan is sok a szerény képességű tervezőépítész, miközben vészes a hiány olyan szakemberekből, akik képesek valamely épületet működtetését irányítani, épkézláb tervezési programot, pályázati kiírást megfogalmazni vagy építészeti tervezéssel összefüggő komplex programot levezényelni? Lehet -e még valóságos tartalma az egységes építészdiplomának?

A közös nevező? Talán nem jár messze az igazságtól azt feltételezni, hogy az az építész, aki magába szívta azt a jellegzetes látás-, szemlélet- és gondolkodásmódot, amely képessé teszi a környezet problémáinak felismerésére, természetük meghatározására, a lehetséges megoldás változatainak feltérképezésére. És persze az adekvát kommunikációra. Tervezőépítész pedig valójában csak az, aki erre a szilárd alapra a kellő tapasztalatok megszerzése után fel tudja építeni azt speciális tudást, ami szükséges a tér kreatív - a csúcson művészi - formálásához. Az előbbi kötelesség, az utóbbi a Kegyelem ráadása. Az építész nem specialista, a tervezőépítész viszont - ha úgy tetszik - a környezet-humanizálás szakértője.

Ami jó a tengeren túl, nem biztos, hogy nálunk is az. Könnyen meglehet az is, hogy az itt felvetett kérdések gubancosak. De a kérdés, hogy milyen építészre lesz szükség a huszonegyedik században, olyan, amire a magyar építész szakmának is válaszolnia kell. Solerinek alighanem igaza volt amikor azt mondta, hogy -�A Net használók máris jócskán elvesztették a testükkel való érintkezést és sokkal többet kellene tartózkodjanak a természetes terekben."

Minket ez a veszély még szerencsére nem fenyeget. De ismerjük-e a igazán a valóságosat annyira, hogy tudnánk mit kell tegyünk azért, hogy a jövendő jobb és szebb legyen?

2000. november 9.

vélemény írásához jelentkezzen be »