építészet : környezet : innováció

„Érezni az eső szépségét” – Jada Tosio

A hagyomány és a modern építészet kapcsolatáról tartott előadás-sorozatot a japán Jada Tosio építész. Jelentős múzeumtervezési munkássága, így Kengo Kumával közösen dolgozott a Nezu Szépművészeti Múzeumon és a Suntory Szépművészeti Múzeumon is. Legutóbbi, immár önálló munkája, az UNESCO Világörökségi listáján jegyzett Kaszuga Szentély Együttes területén található múzeum megújítása. Munkamódszeréről, a hagyomány szerepéről a modernitásban és a mai japán építészet helyzetéről Bán Dávid kérdezte.

Bán Dávid (BD): Minek köszönhetjük a magyarországi látogatást? 

Jada Tosio (JT): A Japán külügyminisztériumnak van egy, a művészet teljes területére kiterjedő programja, amely keretében különböző művészek, így például építészek utazhatnak külföldre, hogy népszerűsítsék a japán kultúrát. Én is jelentkeztem erre a programra, amit elfogadtak és ők közvetítettek ki a magyarországi útra.

BD: Feltételezem, nem csak hazánkba érkezett, merre utazik még Európában?

JT: Budapest után Koppenhágába látogatok.

BD: Japánban, amely egyben technikai szuperhatalom, kiemelt tisztelet övezi a múltat és a természetet. Kortárs építészként mennyire nehéz hozzányúlni a múlt féltett kincseihez? Milyen lehetőségek vannak, mit mond erről a kortárs építészeti kánon?

JT: A budapesti két előadásomon is sokat fogok beszélni a természet és az építészet kölcsönhatásáról Japánban. Valójában ez egy nagyon szoros kapcsolat. A természethez való kötődésnek számos és rendkívül erős szála lelhető fel a hagyományos életmódban és a kultúrában egyaránt. Azonban a modern kor építészete mintha gátat szabott volna ennek, hiszen a helyiségek, az épületek sokkal zártabbá váltak – gondoljunk csak a légkondicionálásra, ami miatt hermetikusan el kell zárni belső tereinket. A 21. századi japán építészetnek vissza kellene térnie azokhoz a hagyományokhoz, amelyekben még a természetben jóval nagyobb összhangban tudott létezni, és ismét megtalálni ezt az elveszett kapcsolatot. De ugyanígy gondolhatunk a kultúra egész területére is. Ezt a keveredést, a természettel való kapcsolatot minden szinten alkalmazni kell.


Jada Tosio - fotó: Bán Dávid



BD: A gyorsuló, de közben folyamatosan elöregedő japán társadalomban kiemelt szerepe van az építészetnek. Mi a feladata a kortárs japán építészetnek? Miben látják annak társadalmi szerepét?

JT: Nemcsak az elöregedésről van szó, hanem a csökkenő gyerekszámról is. Az építészet szerepe minden generáció – legyen az fiatal vagy öreg – számára az, hogy a teret használó élvezze a körülötte levő városi épített közeget, miközben mindez összhang van a természettel. Nagyon fontos, hogy ez az összhang az építészeten keresztül tetten érhető legyen. A japán társadalomra mindig is nagyon jellemző volt az, hogy több generáció lakott együtt. Viszont ma a társadalom erőteljes elöregedésben van és az idősebb emberek számára külön lakóhelyek épültek, valamilyen módon elválasztódnak, szeparálódnak a társadalom többi tagjától. Építészként szeretném valamilyen formában visszahozni azt, hogy az elöregedő társadalom tagjainak is legyen módja újra együttélni a fiatalokkal, a gyerekeikkel, hogy újra együtt élvezhessék az adott város bájait, kultúráját.

BD: Mi az a forma, ami a kortárs japán építészet sajátossága, ami leginkább jellemző az Önök munkáira?

JT: A japán építészeknek egy nagyon sokrétű környezetben kell tevékenykedniük. Egyrészt az évszakok változékonyságához, másrészt a különböző változásokhoz kell igazodnunk. Erre jó példa a falak esete. Számtalan nem "igazi" falat használunk Japánban, olyat, amelyek könnyen eltolhatóak, amelyekkel könnyen változtathatunk a tér kialakításán. Elég határozottan különválasztjuk egy lakásban a belépés terét és azt, ahol a tényleges élet zajlik (lakótér). Fontos, hogy megteremtsük az átmenetet a külső és a belső tér között, ahol lakunk. A lényeg a fokozatok árnyalt létrehozásában van, melyeknél hangsúlyos szerepet tölt be az árnyék és az eső - utóbbi azért, mert rengeteget esik Japánban. Építészként az a feladatunk, hogy olyan épületeket hozzunk létre, amik ezen körülmények között jól működnek, amelyekben ilyen módon tudunk élni.

BD: A múzeumépítészethez való vonzalom a Kengo Kuma mellett eltöltött idő eredménye vagy saját választás?

JT: Kétségtelen, hogy hatott rám a mellette eltöltött idő. Mindez meghatározta a tervezési munkáim alakulását is, mert a Kengo Kumával közösen épített Nezu Szépművészeti Múzeum és a Suntory Szépművészeti Múzeum jó referenciaként szolgáltak. Ezeket a múzeumokat látták a megrendelők, magasra értékelték a munkámat és ezért kértek fel a Kaszuga Taisa Múzeum átalakítási munkálataira.

BD: Hogy fogalmazná meg a kortárs múzeum építészeti funkcióját, szerepét?

JT: A múzeumoknak két fontos funkcionális szempontnak kell megfelelniük, egyszerre kell zártnak és nyitottnak lenniük. Az ott fellelhető muzeális értékek megőrzéséhez egy zárt tér szükséges, másrészt elengedhetetlen, hogy minél több ember megismerhesse ezt az elzárt gyűjteményt, ami már egy nyitottságot nyújtó funkció. Nyitottnak kell lennie, hogy minél több ember befogadhassa a zárt tartalom élményét, azt a csodát, amit ott láthatnak, azt a természetességet, amelyet a kiállított tárgyakon keresztül a látogatók érezhetnek. A múzeumnak ilyen hatásai is vannak, és ezért is jelentős a kettősség.


Kaszuga Taisa Múzeum - építész: Jada Tosio



BD: Mesélne a Kaszuga Taisa Múzeum tervezési koncepciójáról? Miként lehetett a hagyományos szentélyhez egy kortárs épületet emelni? Milyen nehézséget jelent egy ilyen tervezés, mennyire kötött ilyen esetekben az építész keze?

JT: Előre bocsájtanám, hogy a Kaszuga Taisa szentély szerepel az UNESCO világörökség listáján és, amint ön is említette, nagy múltú hagyománya van. Ezért, voltak olyan szigorú kötöttségek – az anyaghasználat, a színhasználat, a megfelelő magasság betartása –, amikkel számolni kellett. A Kaszuga Taisa nagy szentély területén levő Nemzeti Kincsek Csarnokát eredetileg Tanyigucsi Josio [többek között a megújult New York-i Museum of Modern Art – MoMa tervezője - BD.] tervezte. Róla és az utána tevékenykedő építészekről, tanítványairól meg kell említsük, hogy különböző okokból kifolyólag, az utóbbi időben számos épületüket lerombolták. Az lenne a modern építészek szerepe, hogy miként lehet a saját korszakok és az elmúlt időszakok építészeti értékeit megőrizni az utókor számára. Ennek két fő módszere van: egyrészt fel kell ismernünk azokat az épületeket, amelyekhez nem szabadna hozzányúlni, amik megtartandók. Másrészt a meglévő épületek báját és csodáját megőrizve, azokhoz valami újat hozzáadni. Erre a második módszerre egyelőre aránylag kevés példát találunk a japán építészetben, viszont ezt kívántam megragadni a Kaszuga Taisa Múzeumának átépítése során.

BD: Általában milyen anyagokkal dolgozik szívesen?

JT: Két részletben válaszolnék a kérdésre. Egyrészt, amikor kiderül, hogy milyen területre kell épületet tervezi, akkor azt is megtudjuk, hogy az adott területre mik a jellemző anyagok, illetve mi annak a kultúrája. Ha nem is teljes mértékben, de igyekszem mindenhol az adott területre jellemző anyagokat és kultúrát felhasználni a munkámban. De ezt az adott anyagot mindig ötvözöm egy másikkal, új tartalommal töltöm fel, amely a látogatókat lenyűgözheti, amivel érzelmeket válthatok ki. Igyekszem újként megközelíteni az anyagokat, hátha találok benne valami olyan új lehetőséget, ami eddig még nem volt. A "tradition" és a "local", a hagyomány és a helyi kötődés az a két jellemző, amit az új anyagok felhasználásánál szem előtt tartok. Ehhez valamilyen új tapasztalás, tudás szükséges. Másrészt nemcsak az adott területre jellemző anyagokkal szeretek dolgozni, hanem olyan fejlesztésekkel is, amelyekkel eddig még nem ismert anyagokat állítanak elő. Szeretek olyan dolgokat alkalmazni, melyek használata az emberek előtt mindeddig ismeretlen volt, de a munkámmal felhívhatom rá a figyelmüket, hogy létezik és érdemes alkalmazni, hogy általa új tapasztalásban részesülnek. A hagyományos és helyi anyagok mellett ez az irány is érdekel.


Jada Tosio - fotó: Bán Dávid



BD: Milyen munkamódszerrel dolgozik az építész irodájában? Vannak munkatársai vagy egyedül tervez?

JT: Elég rugalmasan látjuk el a tervezői tevékenységeket. Tokió és Okajama között ingázom. Minden munkám során igyekszem az adott feladathoz a legmegfelelőbb munkastílust is megtervezni, nem csak a megrendelt épületet. A tervezőirodához hivatalosan csak én tartozom, viszont minden egyes elvállalt projekthez megfelelő csapatot hozok létre. Ehhez Tokióban vannak olyan kollégáim, akik az adott tervezésekhez flexibilisen bevonhatók, mozgathatók.

BD: Milyen megbízásokon dolgozik?

JT: Különösen nincs meghatározó profilom. Terveztem múzeumot, lakóházakat, irodákat, és egy helyen egy vasútállomás előtti térség kialakítását is.

BD: Leginkább Japánban tervez, vagy van mód más országokban is dolgozni?

JT: A Kengo Kuma irodájában eltöltött évek alatt volt több ázsiai megbízatásunk, így a japán munkákon kívül voltak projektjeink Dél-Koreában, Kínában és Tajvanban is. Amióta különváltam és a magam irodáját viszem - egyelőre - csak japán felkéréseim voltak. De úgy gondolom, hogy ha lenne olyan külföldi feladat, amely kapcsolódik a gondolkodásmódomhoz, szellemiségemhez, akkor mindenképpen meg szeretném ragadni az alkalmat.

BD: Van olyan építészeti megbízás, amire a legjobban vágyik?

JT: Erre nem egyszerű válaszolni, mert beszélnünk kell a különböző épülettípusokról és arról, hogy azok mitől függnek. Meg kell néznünk, hogy azok milyen funkciót, milyen kulturális szerepet töltenek be, milyen módon vannak megtervezve. Visszatérve a kérdésére, ez olyan, minthogy hova szeretnék elmenni a világban? Természetesen egy olyan helyre, ahol még nem jártam. Így vagyok az építészettel is. Ha rajtam múlna, akkor elmennék a világ egy olyan részére, ahol még nem voltam és ott terveznék egy olyan épületet, ami még nem volt. Egy olyat, amin még én is meglepődnék. Ezt szó szerint értem, tényleg meglepetést szeretnék okozni egyrészt magamnak, másrészt azoknak, akik számára az épületet építeném. Az lenne a legjobb, ha ezt folyamatosan végezhetném és nem egy egyszeri alkalommal.

BD: Magyarországi előadásain az építészeti kultúra hagyományainak a modern japán építészetben való továbböröklődéséről beszél. Miben látja ezt a kapcsolatot?

JT: A hagyományos építészetnek sajátos stílusa van. Japánban mindehhez ismerni kell a sajátos életmódot, a már említett változatos időjárási körülményeket, a sok esőt is. Úgy kellett ennek a hagyományos építészeti stílusnak kialakulnia, akaratlanul is, hogy a fizikai környezetéhez is jól tudjon igazodni. Ez valamelyest már megszabta annak a formáját, alakját. Én ennek az esszenciáját próbálom megragadni és kiragadni az egészből. Mivel ez a forma az idők során megváltozott, elfelejtették, mindezt most megpróbálom úgy visszahozni, hogy a lényeg ismét a felszínre kerüljön, a hagyományos japán építészet ismét érezhető legyen a kortárs munkákban. Számomra ez esszenciális és a tervezéseimkor ezekből indulok ki.

Vegyük példának a már említett esőt. Miközben meg kell óvjuk házainkat az esőzésektől, lényeges, hogy megérezzük annak szépségét is. De nemcsak az eső, hanem a fény és az árnyék is olyan kültéri elemek – még a nagyvárosokban is –, amelyek fontosak, hogy egy zárt térben, egy lakásban is valamilyen formában megjelenhessenek. Viszont ez a hagyomány, ez a hozzáállás a mai ismert építészeti stílusokkal elveszett. Ha megnézünk egy párkányt vagy egy előtetőt, lényeges, hogy az milyen látványt enged vagy éppenséggel nem enged láttatni. Azt szeretném, hogy ezeket az alapvető természeti dolgokat, csodákat érezni lehessen.

Bán Dávid


Köszönjük Dankó Andrea segítségét az interjú elkészítéséhez.

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »