építészet : környezet : innováció

La Chaux-de-Fonds-tól Csandígarh-ig - 130 éve született Le Corbusier

„Elegem van Le Corbusier-ből.” – írta Kotsis Endre a Tér és Formában, 1943-ban. A következő sorokban finomította a véleményét, de az biztos, hogy a modern mozgalom egyik elindítójaként ismert, pontosan 130 éve született francia építész – ahogy ez a markáns újítókkal lenni szokott – megosztotta a közvéleményt: voltak rajongói, voltak epigonjai és voltak támadói. Pesti Monika írása.

Mit is ír pontosan Kotsis Endre? Így kezdi a cikkét:

„Elegem van Le Corbusier-ből.” 
Nem, így nem egészen jó. 
„Elegem van a Corbusier-apostolokból.” 
Így jobb.

Kotsis aztán maga is felhívja a figyelmet arra, hogy írásában túlzásokkal fog élni, „de csak az igazság kidomborítása érdekében.” Elismeri Corbusier nagyságát, de nem szereti azokat a „szent lelkesedéssel és szent gyűlölettel” teli követőit, akik nemcsak hogy átvették az új stílus formajegyeit, de „eltanulták az alaprajzot a vetett árnyékkal és hogy miként kell rajzolni a madártávlatot. A fákat a homlokzaton. Végül a felírást, sablonnal.” És „mikor már mindezt tudták, felosztották az építészeket két csoportra: Corbusier követőkre és hitetlenekre. Átmenet a dolog természetéből folyólag nem volt. (…) Corbusier nagy szellem – de ő is csak ember. Nagy, csillogó képességekkel és nagy tévedésekkel. Mert város-álmai, polgár-bérházai, paraszttanyája egyaránt nem a földi ember: ezek a corbusieri ember hajléka. Ilyen csak néhány tucat él e földön – az is mind építész.” – írja Kotsis Endre nem csekély humorérzékről is tanúságot téve. 


A Nyitott kéz emlékmű Csandígarh-ban - forrás: Ravjot Singh, wikipedia.com, cooperativedesign.fr


Le CorbusierCharles-Édouard Jeanneret néven – 1887. október 6-án született egy svájci kisvárosban, a francia határ közelében. Ősei a 14. században menekültek Franciaországból az ottani vallásüldözések elől a svájci hegyekbe. Szülővárosa, La Chaux-de-Fonds a svájci óraipar fővárosa volt, Corbusier édesapja is ezen a területen dolgozott, ahogy szinte az egész család és a környékbeliek. Kereskedőcsaládból származó édesanyja zenét tanított.

A kis Charles-Édouard rajztehetsége korán megmutatkozott, így az elemi iskola után a helyi művészeti iskolába, az École de l’Art de La Chaux-de-Fonds-ba íratták be, ahol az órákat díszítő vésnökök képzése folyt. 15 éves korában egy munkájával Diplome d’Honneur elismerést nyert el a Milánói Iparművészeti Kiállításon. Tanára, Charles L’Eplattenier Magyarországon is megfordult, 1891-92-ben a Székesfővárosi Iparrajziskolában tanult, ahová éppen akkoriban tört be az Arts and Crafts szelleme. Majd ezután Párizsban is járt, ahol a preraffaeliták eszméit ismerte meg. L’Eplattenier a svájci kisvárosban egy szecessziós központot akart létrehozni, ahogy ez annak idején Darmstadtban és Gödöllőn is történt.

Legtehetségesebb növendékeinek felsőfokú tanfolyamot szervezett, ahol építészetet, díszítőszobrászatot, festészetet és lakberendezést tanultak. Corbusier-t lebeszélte a festészetről és az építészet felé terelte. Megbízást is szerzett neki egy villa megtervezésére, amelynek a honoráriumából aztán Corbusier egy nagy tanulmányutat tesz, bejárja Észak-Olaszországot és Budapestre, valamint Bécsbe is ellátogat. Innen Párizsba megy, ahol Eugéne Grasset azt javasolja neki, hogy Auguste Perret irodájában próbáljon magának állást szerezni. A Perret-fivérek, akiknek az építészirodája Párizs egyik első vasbeton szerkezetű épületében volt, rajzolónak szerződtették, másfél évig dolgozott náluk délutánonként, délelőttönként pedig matematikát tanult, könyvtárba, múzeumokba járt és előadásokat hallgatott az École des Beaux-Arts-on.

 

Le Corbusier 1946-ban - forrás: 42ndblackwatch1881.wordpress.com

 

Ezek az alkalmak ugyanúgy a részei a tudatos önképzésének, mint a Tony Garnier-hez, Lyon főépítészéhez tett útja. Garnier a Cité Industrielle című művének zöldterületbe ágyazott, lábakra állított, előregyártott vasbeton elemekből tervezett épületeivel nagy hatást gyakorolt Corbusier-re. Nagyon fontos a számára Viollet-le-Duc életműve is, így ír erről: „a tiszta matematika levezetései mellett Violet-le-Ducöt olvasom; ez az ember olyan okos, logikus, világos és pontos volt megfigyeléseiben. Nézem Violet-le-Ducöt, és nézem a Notre-Dame-ot, amely nekem, mondhatnám, a laboratóriumi asztalom.”

1910-ben Németországba utazik, ahol szülővárosa képzőművészeti iskolájának megbízásából tanulmányozza az iparművészet új eredményeit (amelyekben nagy szerepe van az akkor már néhány éve működő Deutscher Werkbundnak). Ennek köszönhetően megnyílnak előtte az üzemek, kereskedelmi irodák és műtermek kapui. Végállomásként Berlinben egy fél évet tölt Peter Behrens irodájában, majd egy rövidebb időt Heinrich Tessenownál, aki ekkor éppen a Drezda melletti Hellerau kertváros egy részét tervezi.

Corbusier a Tabánban

Németországból aztán egy újabb hosszú tanulmányútra indul August Klipstein művészettörténésszel. A fő céljuk, hogy megnézzék a Bukarestben őrzött El Greco képeket (a nemrég indult expresszionista mozgalomra nagy hatással volt a spanyol festő), de ehhez kapcsolódóan bejárják Athént, Isztambult és Rómát is, és átutaznak Prágán, Bécsen, Budapesten.

Fővárosunktól Corbusier nem volt elragadtatva: „nem értettem, nem szerettem meg” – írja a Keleti utazás című könyvében – „mindenki bámulja a középületek hatalmasságát. Én képtelen vagyok erre, mivel egyszerűen sokkolt a különböző és ellenséges stílusok kirakata.” A Tabán viszont tetszik neki: „Ugyanakkor a hegy tövében, közel a Citadellához, régi viskók, mint virágok az akácok között. Egyszerű építmények. Falaik egymáshoz tapadnak. Közülük fák nőnek elő. Természetese módon születtek erre a mozgalmas földre. Órákig maradtunk és nézelődtünk ezen a békés hegyen…”

Hazatérve szülővárosában kap állást a művészeti iskola újonnan induló tagozatán, amelynek programjában már a Bauhaus elveit előlegezi meg és ezzel összetűzésbe is kerül régi tanárával, a szecessziós felfogású L’Eplattenier-vel. Közben tervezőirodát is nyit és két villát épít. Az 1912-es párizsi Őszi Szalonon rajzokat állít ki. 1913-ban a Schweitzerische Bauzeitung című folyóiratból ismeri meg Frank Lloyd Wright munkáit, amelyek nagy hatást gyakorolnak rá. Az I. világháború 1914 novemberében történt első nagy pusztítása, a gyors újjáépítés kényszere is hozzájárul a Dominóház elvének kidolgozásához: ez egy előregyártott vasbeton elemekből (pillérekből, födémekből és lépcsőkből) álló rendszer, amely igény szerinti teljesen flexibilis belső kialakításra ad lehetőséget.

Harmincéves korában Párizsba költözik és tizenhét évig itt is marad. Irodát rendez be, lakást bérel. A megélhetéshez állást kell vállalnia: egy tanintézmény élére kerül, amelynek építőanyag-üzeme is van. Corbusier vezeti a vállalkozást, vívja az üzleti élet csatáit, amelyek keményen igénybe veszik. „Az üzleti élet a kegyetlenség iskolája.” – írja visszaemlékezéseiben. Jó ellenpontot jelent számára a festészet, amelyben ekkor a kubizmus a trend. De nem sokáig követi ezt a stílust, egy festővel, Amédée Ozefant-nal együtt A kubizmus után című művükben 1918-ban megfogalmazzák egy új irányzat, a purizmus alapelveit.

Pillérek, tetőkertek, szabad alaprajz, szalagablak, szabad homlokzat

1919 végén szintén Ozefant-nal és a költő Paul Dermée-vel közösen elindítja a L’Esprit Nouveau (Az új szellem) című folyóiratot. Az itt megjelenő írásaiban használja először a Le Corbusier nevet. A folyóiratban közölt tanulmányaiból 1923-ban könyvet állít össze Vers une architecture címmel, amit magyarra leginkább az Új építészet felé címmel lehet és szokás lefordítani. 1922-ben megnyitják közös irodájukat unokatestvérével, a mérnök Pierre Jeanneret-vel, aki ugyan inkább a háttérben, de óriási szerepet játszott Corbusier életművének létrejöttében. Ugyanebben az évben az Őszi Szalonon bemutatja egy hárommillió lakosú mai város tervét, amelyben a városközpontot ötszintes villaházak – amelyek kis villákból, vagyis függőkerttel ellátott kétszintes lakóegységekből állnak – övezik. Ugyancsak itt mutatja be a Citrohan-ház tervét, amelynek alapján megbízást kap a La Roche-villa megtervezésére és ezzel az elméleti tevékenységről átterelődik a hangsúly a gyakorlati munkára.

 

A Villa Savoye a Párizs melletti Poissyban - forrás: archdaily.com

 

A La Roche-villát követi aztán a későbbiekben Gertrude Stein háza, majd a Villa Savoye, ezek az épületek az iskolapéldái Corbusier 1926-ban megfogalmazott öt pontjának, amelyet röviden így foglalhatunk össze: az épület pillérekre állítása, tetőkertek, szabad alaprajz, szalagablak, szabad homlokzat. Azonban a nagypolgárság számára készültek, szemben Corbusier művészi programjával, amely a társadalmi feladatvállalással is összekapcsolódott. Ez utóbbi irányba a következő lépés megtételére az 1925-ös nemzetközi iparművészeti kiállítás adott neki alkalmat, ahol a L’Esprit Nouveau pavilonja a sorozatban, gyárilag előállítható lakás gondolatát vetette fel.

Az itt bemutatott elvek gyakorlati megvalósítására aztán a pavilon egyik finanszírozója, Henri Frugés édesapja adott lehetőséget, aki a ládagyára mellé munkáslakások építését határozta el. Az építészeknek szabad kezet adott, így jött létre Lége-ben tizenegynéhány, Pessacban pedig ötven ház. A modern építészet fogadtatása nem volt igazán pozitív, a hivatalnokok szembenállása miatt még három év múlva sem volt megoldva Pessacban a lakótelep vízellátása, a sajtóban pedig olyan hírek röppentek fel, hogy a telep lakhatatlan, mert téves elvek szerint épült. A lapostetők helyett a lakók magastetőket építettek, a szalagablakokat megritkították, a teraszokat és függőkerteket beépítették.


Lakóépület Pessacban (Forrás: fondationlecorbusier.fr)


A stuttgarti Weissenhofsiedlung megtervezésére Gropius által felkért tizenhat építész között Le Corbusier is ott van. 1926-ban pályázatot hirdetnek a Népszövetség Palotájára, ez egy újabb jó lehetőség lenne a modern építészet propagálására. El is nyeri az első díjat, a megbízást aztán végül mégis egy akadémikusabb stílusú tervező kapja. Corbusier itt vereséget szenved, azonban mégis nyer az ügyön: egyre több fiatal építész megy dolgozni az irodájába, köztük a magyar Dávid Károly és Wanner János. Részben a körülötte csoportosuló építészekből alakul meg aztán 1928 nyarán a CIAM (Congrés Internationaux d’Architecture Moderne).

A középületeket tekintve először a Szovjetuniótól kap megbízást a Centroszojuz megtervezésére, majd a harmincas években Svájcban és Párizsban is több lehetősége nyílik erre. A gondolatai azonban már egyre inkább a városépítés szintjén mozognak, „a gépkorszak elkerülhetetlen fejlődése következtében városaink olyan anarchikus állapotba jutottak, hogy teljes újrarendezésük válik szükségessé” – hangsúlyozta. A CIAM 1933-ban fogalmazta meg az Athéni Chartát, majd 1935-ben jelent meg La ville radieuse címmel az a műve, amelyben urbanisztikai alapelveit lefekteti.


Unité d’Habitation, Csandígarh, Ronchamp

1940-ben elhagyja Párizst és a németek által meg nem szállt francia övezetbe költözik át. A háború alatt főleg a festészet köti le, emellett kidolgozza a MODULOR-t, amely az emberi test méreteiből kiindulva a Fibonacci-féle sornak megfelelő méretrendszert állít fel, hasonlóan a reneszánszból ismert méretezési összefüggésekhez.


MODULOR szabadkézi rajza - forrás: fondationlecorbusier.fr

 

A II. világháború után először városépítési feladatokkal foglalkozik, Saint-Dié és La Rochelle-Pallice városok számára készít terveket, majd az újjáépítési minisztertől egy nagy lakóház tervezésére kap megbízást. Ez lesz az Unité d’Habitation Marseille-ben, amellyel most ár a gyakorlatban is be tudja mutatni elképzeléseit a lakóépület-tervezésről. „Lakni? Ez annyit tesz, mint tudni azt, hogyan lakjunk. A világ ezzel a kérdéssel csak alkalomszerűen foglalkozik. A lakás a nép tudatának tükre. Nagy kérdés a lakás tudománya, és senki sem tanítja. (…) Az a probléma az egész világon: hogyan fog élni a modern gépi világ társadalma?” – írta 1946 augusztusában.

Az épület 350 lakást tartalmaz, 1600 lakót tud befogadni. 130 méter hosszú, 56 méter magas, de mivel hatalmas betonlábakon áll, nem bontja meg a környezetét. A lakóknak többek között gyermekmegőrző, játékterem, könyvtár, orvosi rendelő, cukrászda, fodrász, presszó állt a rendelkezésükre, a lakások általában kétszintesek.

1946-ban Corbusier New Yorkba utazik az ENSZ-palota tervezésére, a francia állam hivatalos küldötteként. Ekkor már világszerte elismert építész, kicsit később elnyeri a Becsületrendet és sorra nyílnak a kiállításai. Ennek ellenére ez a projekt sem fut le zavartalanul: miután megtervezi az East River partjára a felhőkarcolót és a mellette lévő, a közgyűlési csarnokot magába foglaló fekvő hasábot, a részletes tervek kidolgozásában és a kivitelezésben már nem vehet részt.


Az Unité d’Habitation Marseille-ben - forrás: archdaily.com


Az ötvenes évek legelején Corbusier egy igazán képességeinek és vágyainak megfelelő feladatot kap: az indiai Pandzsab állam kormánya felkéri az új főváros, Csandígarh megtervezésére. Tisztában van a munka nagyságával és felelősségével, ezért maga mellé veszi a CIAM két építészét és újra vele dolgozik Pierre Jeanneret is. Corbusier városépítési alapelvei rendkívül komplexek, a háziasszony mozgásterétől a konyhában a nagy földrajzi összefüggésekig mindenre kiterjed a figyelme. Elsőként, 1955-ben Nehru jelenlétében a Bíróság épületét adják át, majd három évvel később a Minisztériumot. A legérdekesebb épület a Parlament, amelyben a kör alaprajzú ülésterem természetes megvilágítását egy hiperboloid alakú felülvilágító kürtő biztosítja. A Kapitólium negyedik épülete, a kormányzói palota különböző viszontagságok után végül is nem készült el. 1964-ben adták át a Művészeti Főiskolát, majd már Corbusier halála után fejeződött be a múzeum kivitelezése, amely az ahmedabadi és a tokiói múzeum tervezésénél szerzett tapasztalatokat összegzi.

Szintén 1950-ben kapja a megbízást a II. világháborúban elpusztult helyett egy új kápolna építésére a régi zarándokhelyen, Ronchamp-ban. „A csönd, az imádság, a béke, a belső boldogság helyének képzeltem, amikor terveztem ezt a kápolnát” – írja a templomról szóló könyvében. „ Hogyan készültem rá? Rokonszenvvel a más, az ismeretlen iránt; nehézségek, gonoszságok, önzés, gyávaság, közönségesség közepette zajlik az élet, de van benne kedvesség, jóság, bátorság, lendület, mosoly, nap, kék ég is. Ronchamp? Kapcsolat a tájjal, beleilleszkedés, a táj pátosza és szózat a tájhoz. A négy égtáj felé.”


A ronchamp-i kápolna belső tere - forrás: archdaily.com


Két évvel később a lyoni dominikánusok kérik fel egy kolostor tervezésére, majd Nyugat-Berlinben építhet fel egy újabb Unité d’Habitation-t. Az 1958-as brüsszeli világkiállításra a Philips őt bízza meg a pavilonja megtervezésével, amibe bevonja egyik legismertebb tanítványát, Jean Xenaxist is. A párizsi egyetemi negyedbe, a harmincas években tervezett Svájci diákháztól nem messze, egy Brazil diákházat épít 1957-ben. Ugyanebben az évben az USA-ban, Cambridge-ben Vizuális Művészeti Központot. Gazdag életpályáját hirtelen halál zárta le: a francia riviérán, Cap Martinban, ahol nyaralója is volt, a tengerben úszva érte a szívroham.

Pesti Monika


 

Forrás:

  • Nagy Elemér: Le Corbusier, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969
  • Vadas József: Le Corbusier, Szemtől szemben sorozat, Gondolat, Budapest, 1983
  • Le Corbusier: Új építészet felé, Corvina Kiadó, 1981
  • Kotsis Endre: A fejlődés útja az építészetben. In: Tér és Forma, 1943/6.

 

Lechner Tudásközpont

vélemény írásához jelentkezzen be »