Nézőpontok/Vélemény

Csak azok a szép épületek

1/1

?>
1/1

Csak azok a szép épületek
Nézőpontok/Vélemény

Csak azok a szép épületek

2020.03.04. 17:18

Cikkinfó

Szerzők:
Smiló Dávid

Építészek, alkotók:
Janáky István, Makovecz Imre

Címkék:
véleményszerda

Vélemények:
3

Dosszié:

„...a 2010-es évek volt az első évtized, amikor közel fél évszázad után, Makovecz és Janáky halálával gyakorlatilag megszűnt idehaza az építészetelméletnek az a nemzetközi összevetésben szegényes olvasata is, amely túlmutat a megrendelésekre való adekvát válaszokat kereső, problémamegoldó építészet keretein." Indul az Építészfórum szerdánként jelentkező véleménycikk-sorozata, Smiló Dávid írásával a magyar építészet elmúlt évtizedéről.

A 2020-as év eleje a legtöbb nemzetközi és hazai építészeti portálon a 2010-es évek valamilyen összegzésével indult. Épületek, események, kiemelkedő pillanatok és alkotók lettek rendszerezve, amiből az Építészfórum az Index.hu-val közösen vette ki a részét, és állított össze a hazai építészet produktív időszakát hűen jellemző válogatást. Az összképet tekintve mégis stagnáló állapot képe körvonalazódott a listát átpörgetők szeme előtt. Ebben a szövegben azt mutatom be, hogy mivel mutat párhuzamosságot ez a stagnálás.

2011. szeptember 27-én meghalt Makovecz Imre, rá egy szűk évre pedig, 2012. augusztus 6-án ifj. Janáky István. A 2010-es évek volt az első évtized, amikor közel fél évszázad után, e két építész halálával gyakorlatilag megszűnt ideahaza az építészetelméletnek az a nemzetközi összevetésben szegényes olvasata is, amely túlmutat a megrendelésekre való adekvát válaszokat kereső, problémamegoldó építészet keretein. Váratlan módon ez az átmeneti „megszűnés" tökéletesen egybevágott az építészeti produkció extrém felpörgésével, stadionok, közösségi és lakóépületek tucatjainak megszületésével. Ennek köszönhetően pedig úgy illant el ez az évtized – és sok milliárd építőiparon átfolyó piaci és adóforint –, hogy az semmilyen komolyabb következménnyel nem szolgált a hazai építészet nemzetközi megítélését, vagy akár az itthoni szakmagyakorlást szemlélve. Az pedig már tényleg inkább csak arcpirító, hogy ezt az építészeti tevékenységek árazása sem tudta lekövetni.

Mint ahogyan a két főszereplő halálával az is világossá vált, hogy az őket mesterként elismerő táborok egyetlen kapcsolatát az építészetelmélethez maguk a főszereplők személye jelentette. Nélkülük egyszerűen véget ért azoknak a – szövegekben, előadásokban és konkrét tervekben testet öltő – szimbolikus javaknak a termelése, amelyek iránymutatásként szolgáltak nagyjából mindenkinek a hazai építészetben, leszámítva persze azt a maroknyi embert, akik egyébként már akkor is inkább nemzetközi tendenciák szerint helyezték el magukat idehaza és akik alapvetően a Kortárs Építészeti Központ, az Építész Szakkollégium vagy már a Hello Wood körül gyülekeztek.

Ezzel persze véget ért a kényelem is, amely hangsúlyosan jellemezte a 2010-es évek előtti időszakot. Ennek a kényelemnek a lényegét talán a Wesselényi-Garay Andor foglalta össze a legszebben, a Műegyetemen tartott tervezésmódszertan órák egyik alapállításában: Magyarországon két építészeti tábor van, válassz közülük egyet és merülj el abban, amit nyújtani tudnak. Bár a szemfülesebbek pontosan tudták, hogy van harmadik út, amely talán kockázatosabb, de sok hallgató számára igaznak és egyben kényelmesnek is tűnhetett az állítás: Magyarországon lehetsz organikus építész, meg lehetsz az a másikfajta, akik inkább a  Janáky-Reimholz tengelyen mozognak, és akik alapvetően határozzák meg a hazai építészképzések ingerszegény arculatát.

A 2010-es években mindkét tábor szellemi értelemben elsorvadt. A Kós Károly Egyesülés Vándoriskolája és a Mesteriskola mára súlytalan intézmények, az onnan kikerülő friss hallgatók pedig látványosan nem aktív alakítói a hazai építészeti irányvonalaknak. Az organikus építészek és Makovecz örökösei ugyan komoly közjogi rangra emelték az MMA-t, de az ott és a kapcsolódó kutatóintézményekben folyó építészeti munka az elégetett milliárdok ellenére gyakorlatilag impakt nélküli a hazai építészet menetét szemlélve. A jobb szó híján pedig egyszerűen csak nem-organikus oldal – amely sosem rendelkezett olyan erős ideológiai kohézióval, mint Makovecz köre – sokkal inkább produkált egyéni sikereket, mintsem közös platformot és szellemi közeget működtető eredményeket.

Ezzel párhuzamosan pedig az építészeti egyetemi képzések továbbra is javarészt a nevelés terei, és – leszámítva néhány oktató heroikus küzdelmét a lemerevedett rendszerekkel szemben – továbbra sem az elméleti alapokon nyugvó oktatás közegei, amelyek így értelmetlen és értelmezhetetlen félkutatásokat produkálnak, ha nem éppen a 19-20. századforduló építészetének alapkutatásával vannak elfoglalva. Mint ahogyan eddig is, az egymással marakodó, párhuzamos eredményeket produkáló tanszékekről és képzésekről nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben érdemben fogják befolyásolni a magyar építészet menetét, a nemzetközi piacon jól értékesíthető építészeti munkaerő produkálásán túl.

Akármi is történt tehát a 2010-es években, és akárki akármilyen sikert ért is el, egy dolog biztos a teljesítményekkel kapcsolatban: azok minőségüktől és hatásuktól függetlenül, a magyar teoretika nagy, légüres terében sodródtak, a manőverezés lehetőségének illúziója, és így az egymással való találkozás vagy oppozíció lehetősége nélkül.

Állítom ezt úgy, hogy nem szeretném túlmisztifikálni Makovecz és Janáky iránymutató szerepét sem, személyemtől távol áll mesterek autoritásának elismerése, de abban biztos vagyok: ha egy építészeti kultúrában nincsenek főszereplők, de még csak mellékszereplők sem, akik szállítanák az elméleti muníciót az építészeti termeléshez, az talán rosszabb építészetet nem, de szegényesebb hétköznapokat biztosan eredményez az építészet szakmagyakorlói számára. És mint ilyen szakmagyakorló, számomra, pusztán önös érdekből, egyáltalán nem mindegy, milyenek ezek a hétköznapok. 

A Makovecz és Janáky generáció elméleti tevékenységnek tényleges hátterére az egyébként harmadik utas Rajk László világított rá egy velünk folytatott beszélgetése közben. Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs és én arról kérdeztük Rajkot, miként lehetséges az, hogy a rendszerváltás előtti tervezőhivatalok bezárt világában mégis annyira élénk elméleti diskurzus folyt és hogy a pályázatok minősége élesen eltért a mai színvonaltól. Rajk intellektusához hűen a válasz letaglózó volt és egyben lírai: Az államszocializmus idejében sok dolog nem volt, de egy dolog igen: idő.

Makovecz és Janáky hangsúlyossága nem magyar sajátosság volt, hanem posztszocialista. Az angolul elvétve beszélő és nemzetközi kapcsolatokkal csak korlátozottan rendelkező, a hazai rendszerváltást építészként levezénylő generáció kitartó elmélet pótlékai voltak ők, így szükségszerű volt, hogy személyük a kapitalista piacgazdaságban is tovább élt Ebből a perspektívából szemlélve pedig az építészeti kultúra valódi rendszerváltásának Janáky István és Makovecz Imre halála tekinthető, amivel a végtelen időn nevelkedett teoretikai szereplők kultúrája véget ért. Ezzel pedig önmagában semmi baj sincs, a gond ott van, hogy az elmúlt tíz évben semmilyen más ökoszisztéma nem lépett ennek a helyébe, csak az Építészfórum válogatásában is szereplő szép épületek.

Mert az látványos, hogy a rendszerváltás utáni időszak első jelentős generációja, akik a 2000-es évek elején oly ígéretesnek tűntek, egyszerűen nem tudták beleárazni munkáik díjazásába azt az időt, aminek keretében az iroda építészei szabadon foglalkozhattak volna önmagukkal és szakmájukkal. És így nem alakult ki annak a kultúrája sem, hogy ez az idő miként hasznosítható, és hogy egy iroda miként produkáljon mást az engedélyezési és kiviteli terveken túl. Igazságtalan lenne, ha azt mondanám, hogy ez szimplán a szereplők hibája, mert a válság sem segítette őket ebben. Ennek ellenére viszont igaz, hogy ha nincs meg az a forintosított profit, amely ezt a bizonyos időt lehetővé tenné, akkor nincs innováció sem, nincsenek új gondolatok, nincsenek frissen elolvasott nemzetközi akadémiai publikációk, vagy nincs idő arra sem, hogy az ember érdemben össze tudjon rakni egy felforgató előadást. Akkor termelés van, meg a Dezeen, rosszabb esetben pedig a Pinterest pörgetése. Ezt persze hívhatjuk építészetnek, mert épített környezetet eredményez, de messze elmarad attól, amiért Makovecz és Janáky életük végéig marták egymást: az autonóm szakmai gondolkodásért, és annak igazáért.

Ne hagyjuk veszni azt, amiért ők ölre mentek. 

 

Smiló Dávid

A szerző építész, a Paradigma Ariadné társalapítója, a 17. Velencei Építészeti Biennále Magyar Pavilonja kurátori csapatának tagja.

Illusztráció: Dányádi Sára. Szerkesztette: Kovács Dániel

A szerkesztő megjegyzése: Smiló Dávid cikkével új sorozat indul az Építészfórumon. A szerdánként jelentkező véleménycikkekkel, amelyekkel szándékunk szerint az Építészfórum fórum-jellegét erősítenénk, új perspektívákat szeretnénk mutatni, gondolkodásra késztetni. Nyitottak vagyunk a sokféle véleményre és a megalapozott szakmai vitára. Bár a szerzőket a szerkesztőség kéri fel, természetesen az írások az előbbi véleményét, és nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. Témafelvetéseket örömmel fogadunk. 

Vélemények (3)
Hatha
2020.03.10.
01:33

Gábor, minden mondatoddal egyetértek, főleg ezzel. "A funkcionalitást felülírta a flexibilitás" DE inkább így - ma funkcionalitás a flexibilitás. - érdekes, hogy az egykori historizmus, kívül díszes belül egyszerű lakó-terei, ma a turizmus trendi, flexibilis, élet-terei. "Az épített környezet helyett a virtuális térben élünk." és minél inkább annál kevesebbet törődünk a valós térrel.

Kruppa Gábor
2020.03.09.
15:23

Sajnos a díszletépítészet nyert. De nem a Janáky-féle értelemben. Díszletet épít mindenki. Nem favázra feszített vászonnal, hanem fémvázra csavarozott gipszkartonnal. A funkcionalitást felülírta a flexibilitás. Az átrendezhető dobozokra divatos köpenyek kerülnek. Hol historizáló köntös, hol trendi parametrikus csipke. A bélés cserélhető kőutánzatú furnér és fautánzatú műanyag. Az építész terméke, a tér élménye alárendelődik a multimédiás, interaktív, változtatható fényfestéses dekorációnak. Az épített környezet helyett a virtuális térben élünk. Idő az tényleg nincs. Se építészeten gondolkodni, se épületeket építeni.

Smiló Dávid
2020.03.11.
17:26

@Kruppa Gábor: Azt hiszem a szövegem pont arra akart rávilágítani, hogy az általad prezentált olvasata az építészetnek, és az építészetről való gondolkodásnak az milyen súlyos mértékben el van szakadva a nemzetközi folyamatoktól. Amit leírsz Gábor, azzal kapcsolatban pro és kontra érveket is felsorakoztatva az európai és transzatlanti építészeti diskurzus gyakorlatilag 50-30 éve túl van. Ugye ez az a közeg, amiben nekünk is benne kéne lennünk, mint európai nemzet. Így tényleg elég nehéz lesz felvenni a lépést.

Új hozzászólás

Támogasd az Építészfórumot most, hogy legyen újabb húsz évünk!

Az Építészfórum minden tartalma ingyenes – és az is marad. De ahhoz, hogy eredeti, értékálló anyagokat hozzunk létre, Olvasóink támogatására is szükségünk van.

Támogatom

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk