Közélet, hírek

Építészet és idő

1/27

Albicz Ágnes: Kács, Erdészpark épülete

?>
Albicz Ágnes: Kács, Erdészpark épülete
?>
Alvégi Lőrinc: Amszterdam, hu.nl
?>
Antal Máté: Alcsút, Ybl Pálmaház
?>
Balázs Attila: Óbuda, Kreatív irodaház
?>
Bodon Zsófia: Óbuda, AIT kollégiumi campus
?>
Botlik Emese: Szentendre, Gyermek Összművészeti Központ
?>
Bozsik Judit: Tata, Malom Intézet
?>
Csáki Szabolcs: Budapest, Kulthostel
?>
Deigner Ágnes:  Szomolya, Kaptárházak
?>
Fábri Attila: Tiszadob, Képtár
?>
Horváth Bálink: Martonvásár, Zenei Központ
?>
Juhász Anikó: Eger, Múzeum
?>
Kiss Márton: Szentgotthárd, Határpont
?>
Kiss Tamás: Nyárádgálvalva, Patakház
?>
Koródi Zoltán: Tata, Galéria, étterem, szállás
?>
Martinovszky Zsuzsa: Chateaugay,  Bormúzeum és szálló
?>
Molnár Zsófia: Miskolc, Régészeti Múzeum
?>
Nagy Adriána: Vác, Testvérvárosok háza
?>
Pintér Magdolna: Kecskemét, Információs Központ
?>
Romhányi Dóra: Budafok, ARTér Kortárs Művészetek Háza
?>
Skultéti Levente: Budapest, Török Múzeumház
?>
Székely Márton: Budapest, Tabán Múzeum
?>
Szoó Dominika: Óbuda, Toronyhasznosítás
?>
Szűcs Anikó: Bélapátfalva, Ciszterci tanösvény
?>
Török Zsófia: Budapest, Törökfürdő
?>
Wettstein  Domonkos: Budapest, Öku-dok
?>
1/27

Albicz Ágnes: Kács, Erdészpark épülete

Építészet és idő
Közélet, hírek

Építészet és idő

2010.04.21. 15:31

Az idő az építészet inherens része, felfogása, érzékelése és az idővel való viszony megértése része az építészet megismerésének. Pazár Béla alábbi tanulmányában összefoglalva az időről alkotott filozófiai fogalmainkat, a modern tömegtársadalmak populista időértelmezését köti össze a mai, magát korszerűnek gondoló építészettel. A szöveget a BME Éptört tanszékén 2000-2010 között készült diploma- és komplex tervek kiállítási lapjai kísérik.

Pazár Béla írása a "Közös tört" című, Szalai András és dr. Vukoszávlyev Zorán által rendezett (2010. május 3.-ig az N&n-ben látható) kiállítás kapcsán olvasható, és a szöveget a kiállítás egyik szegmensének lapjai - a kiállított munkák tablói - kísérik. [aszerk.]

 


 

1989-ben, hatvan évvel az 1929-es világkiállítás után Barcelonában újra felépítették Mies van der Rohe német kiállítási pavilonját. 1929-ben a pavilon a reveláció erejével hatott. Azt a huszadik század elejére már széles körben elterjedt várakozást látszott igazolni, hogy a modern ipari termelés eszközei gyökeresen megújítják az építészetet is. A pavilont a kiállítás után lebontották, emléke azonban fokozatosan a modern építészet egyik meghatározó mintaképévé vált. E mintakép, azután, egyre növekvő kultikus erővel hatott a második világháború után szabadon kibontakozó modernizmusra. A kultusz az 1989-es európai fordulat idejére fontos elemekkel gazdagodott: az újra felépített pavilon az újjászülető demokratikus Spanyolország, majd az újra egységes Németország számára a haladó tudomány és kultúra, a demokrácia és a felelős európai történelmi szerepvállalás szimbólumává vált. Ezt fejezi ki a legrangosabb európai építészeti díj is, amellyel a kortárs építészet kiemelkedő teljesítményeit jutalmazzák, és amelyet a pavilonban nyújtanak át.

 

 

Albicz Ágnes: Kács, Erdészpark épülete
1/27
Albicz Ágnes: Kács, Erdészpark épülete

Alvégi Lőrinc: Amszterdam, hu.nl
2/27
Alvégi Lőrinc: Amszterdam, hu.nl

Antal Máté: Alcsút, Ybl Pálmaház
3/27
Antal Máté: Alcsút, Ybl Pálmaház

 

Az újra felépítés gyakorlata korábban alapvetően idegen és elfogadhatatlan volt a huszadik század modern építészeti gondolkodása számára. Kivételt csak a második világháborúban elpusztult kiemelkedő egyetemes vagy nemzeti kulturális értéket képviselő épületek, épület együttesek újra felépítése jelentett, ám ezeket nem annyira építészetnek, hanem inkább arra specializálódott szakemberek tiszteletre méltó ám építészetileg többnyire érdektelen értékmentő munkájának tekintették. A barcelonai pavilon rekonstrukciója módosított ezen a helyzeten. Az önmagát a feltétlen előrehaladással meghatározó, mindenféle múlttól elszakadni kívánó modern, mostantól egy a múltból újra felépített modern épülettel szimbolizálja önmagát.

Jan Bialostocki lengyel művészettörténész „A régi és az új a művészettörténetben" című tanulmányában szemléletesen mutatja be, hogy az „új" fogalmának megítélése hogyan formálódott a történelem során, és mi a szerepe a valóban értékes művek megszületésénél. A tanulmány bevezetőjében honfitársát, Witold Gombrovitzot idézi, akinek szellemes sorai arra figyelmeztetnek bennünket, hogy gondolkodásunk természetes módon merít a múltból és milyen komikus dolog mindig arra hivatkozni, hogy ezt és ezt, már ez és ez, itt és itt megírta…

 

Balázs Attila: Óbuda, Kreatív irodaház
4/27
Balázs Attila: Óbuda, Kreatív irodaház

Bodon Zsófia: Óbuda, AIT kollégiumi campus
5/27
Bodon Zsófia: Óbuda, AIT kollégiumi campus

Botlik Emese: Szentendre, Gyermek Összművészeti Központ
6/27
Botlik Emese: Szentendre, Gyermek Összművészeti Központ

 

 

A modern szoros kapcsolata a megelőző korokkal sokáig nem volt szembetűnő. Ma is hajlamosak vagyunk a múlt századi avantgarde kiáltványok és káték hatása alatt egyszerűen morfológiai kritériumok alapján azonosítani. Mintha az építészet története morfológiai verseny volna, amely a stílustörténet modellje szerint tart az idők végezetéig. Pedig csak a modern építészet legradikálisabb képviselői hitték azt magukról, és hirdették azt, hogy valami egészen újat hoznak létre, aminek semmi előzménye nincs. Siegfried Giedion, Nikolaus Pevsner, és a modern építészet kiemelkedő teoretikusai, - miközben történeti folyamatba helyezték a modern építészetet, és az építészet történetét nagyrészt, mint a modern előzményét interpretálták, ugyanakkor ezzel egyben relativizálták is azt, vagyis megteremtették tárgyilagos értékelésének feltételeit. A történelem tanulsága szerint a modern, az emberiség pozitív visszacsatolási képességének tudatos és rendszeres megerősítése a történelemben. Az emberek, valamikor a felvilágosodás idején rácsodálkoztak a földi emberi tevékenység önszabályozásának jelentőségére és szükségességére, és újra fogalmazták e pozitív önszabályozó képességünket saját érdekünkben. Így a modern szépség eszménye sem lehet aktuális, hanem történeti, amely csak az időben értelmezhető.

 

 

Bozsik Judit: Tata, Malom Intézet
7/27
Bozsik Judit: Tata, Malom Intézet

Csáki Szabolcs: Budapest, Kulthostel
8/27
Csáki Szabolcs: Budapest, Kulthostel

Deigner Ágnes:  Szomolya, Kaptárházak
9/27
Deigner Ágnes: Szomolya, Kaptárházak

 

Mindennapi tapasztalatunk, hogy a teret és a tömeget csak az időben érzékelhetjük. Mozgunk a térben, a tömegek körül. Ez még az egy nézőpontra komponált belső vagy külső építészeti tereknél és tömegeknél is így van, hiszen azt, amit a kitüntetett nézőpontból látunk, meg kell tudnunk különböztetni attól, amit előtte vagy utána láttunk. A helyváltoztatás, a mozgás, - határesetben annak szélsőértéke a fizika nyugalom állapota- és a rövidtávú személyes emlékezet az építészet érzékelésének elemi feltételei. E folyamat, a látás, a tapintás érzeteiből és az ezeket tároló, rendszerező, aktivizáló és kombináló emlékezés munkájából áll össze. Azok az épületek, terek, helyek, amelyek véges életünknél hosszabb ideig léteznek, elődeink életéhez is hozzá tartoztak, és idővel utódaink életének is részei lesznek, összekötik a személyes emlékezetek tartományait, létrehozzák közös emlékezetünket, környezetünk folytonosságát biztosítják, megteremtik otthon érzetünket és így személyes és közösségi azonosság tudatunk formálói. A német Erinnerung kifejezés, amely szó szerint belsővé válást, elsajátítást jelent, szemléletesen érzékelteti e folyamat tartalmát, jelentőségét.

Az időről való gondolkodás egyidős ez emberséggel. Szilágyi János György a milétoszi Thalészt idézi az antik vázák hamisítványiról írott könyvecskéjében: „Legbölcsebb az idő, mert mindenre rátalál". Mindnyájan ismerjük a Hérakleitosznak tulajdonított híres mondást, amely szerint kétszer nem léphetünk be ugyanabba a folyóba, hiszen az a víz, amelybe másodszor lépünk, már nem ugyanaz, mint korábban, az már ekkor messze van tőlünk. Platónnál az örökkévalóság képmása az idő, amelyet az égitestek mozgásában szemlélhetünk, a megismerés pedig nem más, mint visszaemlékezés az ideák társaságában eltöltött időre. Arisztotelész egyrészt az idő fizikai természetét, a pont fizikai fogalmával érzékeltetett, kiterjedés nélküli pillanatban ragadta meg, amely elválaszthatatlan a mozgástól, a változástól, másrészt az igazság természetével kapcsolta össze. Szent Ágoston szerint az időt nem lehet mérhető egységek fogalomrendszerében meghatározni, mert nincs határa annak, hogy milyen rövid egységekre oszthatjuk, és így éppen mérhetőségét szüntetjük meg. Ezért az időt nem köthetjük fizikai mozgáshoz, hanem a lélek kiterjedésének, kiterjedő mozgásának kell tekintenünk, amelynek csak belső mértéke lehet. Ha nem kérdezik, tudom, ha kérdezik, nem tudom mi az idő – mondja.

 

 

Fábri Attila: Tiszadob, Képtár
10/27
Fábri Attila: Tiszadob, Képtár

Horváth Bálink: Martonvásár, Zenei Központ
11/27
Horváth Bálink: Martonvásár, Zenei Központ

Juhász Anikó: Eger, Múzeum
12/27
Juhász Anikó: Eger, Múzeum

 

A középkorban az idő az átmeneti földi létet jelentette, az egyedül örökkévaló Istennel szemben. A természet rendszeres megfigyelése gyakorlatának kialakulásával, az újkorban tulajdonképpen Arisztotelész természetfilozófiai értelmezése születik újjá. Newton a létezők tartályának, Leibnitz az egymásra következő dolgok rendjének tekinti, Kant a platóni hagyományhoz kapcsolódva az időt, a térrel együtt az emberi szemléletbe oltott, tiszta formaként értelmezte. Hegel filozófiájában az idő „maga a fogalom, amely üres szemléletként mutatkozik meg a tudatnak". „Az idő tehát úgy tűnik fel, mint sorsa és szükségszerűsége a szellemnek, amely nem befejezett magában- az a szükségszerűség, hogy gazdagítsa az öntudat részét a tudatban…" (Hegel: A szellem fenomenológiája, Budapest, Akadémiai 1979)

Az érzékelhető világon kívüli állandó, matematikai idő, az élet monoton, érzékszerveink számára adott, visszafordíthatatlanul az elmúlás felé előrehaladó ideje és az emberi tudatban megjelenő, vagy más szóval megélt idő problémájával szembesülni később is megkerülhetetlen kihívásnak bizonyult. A huszadik század különlegesen érdekes ebből a szempontból, mert ekkor jelenik meg a múlttól való teljes tudatos radikális elkülönülés programja, és ezzel egy időben bontakozik ki az időről gondolkodó életfilozófia, és létfilozófia is. Bergson így fogalmaz: „A tartam nemcsak egymásutániság, hanem együttélés is, a múlt és jelen egysége. A múlt nem múlik el, jelen marad; a tartam a jelen kapcsolata a múlttal, folytatása annak, ami nincs, abban, ami van." (Henri Bergson: Teremtő fejlődés, budapest, Akadémiai, 1987) Martin Heidegger munkássága befejezetlen küzdelem a levés vagy a létezés, vagy az ittlét, és az ezt értelmező lét és idő mibenlétével. Először az „Idő fogalma" című előadásában fogalmazta meg álláspontját 1924-ben: „A történelemnek az a szemléletmódja, amely a jelenből sarjad, a történelemben csupán a visszahozhatatlan tevékenykedést látja: azt, hogy mi minden érdekes történt. Az érdekességek tára pedig korlátlanul szemlélhető. A szemlélés elvész anyagában. Mivel a jelennek ez a történelme és időbelisége a múlthoz egyáltalán nem jut el, ezért csak egy másfajta jelen tűnik fel a horizontján. A múlt mindaddig zárva marad valamely jelen számára, amíg ez a jelen, vagyis az ittlét, maga nem válik történelmivé. Ám az ittlét, csak annyiban, történelmi önmagában, amennyiben ő önmaga lehetősége. Az ittlét csupán a jövőiségben a saját múltja; visszatér reá a „miként"-ben. A visszatérés módja többek között a lelkiismeret. Csak a miként ismételhető. A múlt-amennyiben autentikus történetiségként tapasztaljuk- minden egyéb, csak nem a puszta elmúlás. Sokkal inkább az, amire újra és újra vissza tudok térni."
(Martin Heidegger: Az idő fogalma, Budapest, Kossuth 1992)

 

Kiss Márton: Szentgotthárd, Határpont
13/27
Kiss Márton: Szentgotthárd, Határpont

Kiss Tamás: Nyárádgálvalva, Patakház
14/27
Kiss Tamás: Nyárádgálvalva, Patakház

Koródi Zoltán: Tata, Galéria, étterem, szállás
15/27
Koródi Zoltán: Tata, Galéria, étterem, szállás

 

 

Évekkel később befejezetlen fő művében „Lét és Idő"-ben így ír: „A jelenvalólét léte az időbeliségben leli értelmét. Ez azonban egyszersmind a történetiség – mint a jelenvalólét egy időbeli létmódja – lehetőségének feltétele, függetlenül attól, hogy a jelenvalólét „időben" létező-e, s ha igen, miként. … A jelenvalólét faktikus létében mindenkor „az" és olyan, „ami"  és amilyen már volt. Akár kifejeződik ez, akár nem, nem más, mint saját múltja. És nemcsak úgy, hogy múltja mintegy „mögötte" húzódik, s ő az elmúltat, mint még kéznéllevő tulajdonságot birtokolja, amely időnként tovább hat benne. A jelenvalólét „nem más", mint önnön múltja saját létének módján, ez a lét pedig durván szólva, mindenkor saját jövőjéből „történik".  A jelenvalólét a maga mindenkori létmódján – következésképp a hozzátartozó létmegértéssel együtt – egy átöröklött jelenvalólét értelmezésbe nőtt bele, és abban nőtt fel. Mindenek előtt ebből érti meg magát, és bizonyos körben állandóan. Ez a megértés tárja fel és szabályozza léte lehetőségeit. Tulajdon múltja – és ez mindig saját generációjának múltját jelenti – nem a nyomában jár, hanem mindig előtte."

A huszadik század művészei, teoretikusai, művészeti irányzatai szívesen hivatkoztak a század elején a fizikában megfogalmazott relativitáselméletre, amely kimondta, hogy az addig külön-külön abszolútnak tekintett tér és az idő nem függetlenek egymástól. Úgy száz évvel ezelőtt, a futurizmus és a kubizmus, különböző nézetekből felvett mozgás fázisokat, pillanatképeket szimultán ábrázoló, stilizáló technikáiban, éppen úgy a tudományos világkép koherens művészi megfelelőjét vélték felfedezni, mint a fényképezés és a film addig ismeretlen, valóban újszerű képi élményében. Míg az utóbbiak valóban elválaszthatatlanul összefüggtek a technika újdonságaival az előbbiek létrejöttéhez döntő mértékben hozzájárult, az ősi, több nézőpontú ábrázolásmódok újra felfedezése, tehát az emlékezet, a hagyomány munkája is. De a tér és az idő egymástól való függetlensége a fizikában, csak a fény sebességével összemérhetően gyorsan mozgó rendszerekben, az elemi részecskék birodalmában, és a kozmikus térben uralkodó gravitáció világában szűnik meg. Földi viszonyaink között, a teret és az időt továbbra is a newtoni mechanika törvényeivel tudjuk leírni, amelyek az érzékszerveink számára hozzáférhető - ebben az értelemben változatlan - euklideszi térben érvényesülnek. Mégis az állandó mozgás, a változás, a bizonytalanság, az ideiglenesség, a fény, a pillanat, a sebesség élményét egyoldalúan, és kissé anakronisztikusan újra és újra összekapcsoljuk a fejlődéssel, a korszerűséggel, a haladással, kicsit vulgárisan szólva a modernséggel. Pedig az elektronika, a fénysebességgel mozgó jelek világa számunkra már nem érzékelhető mozgás, hanem egyidejűség, amelyben éppen az érzékelhető mozgás, mint fizikai változás, mint a modern egyik szimbóluma tűnik el a semmibe. Mikor ma azt gondoljuk, hogy csak az tartozik hozzá igazán korunkhoz, ami ezeket a változást kifejező élményeket, állapotokat kifejezi, közvetíti, akkor elfeledkezünk arról, hogy éppen a huszadik század modern gondolkodása által elutasított tizenkilencedik századi historizmus mintája szerint, egy ma már több mint száz éves hagyományt, az elmúlt huszadik század hagyományát követjük, amelyben mára már semmilyen új elem nincs.

 

Martinovszky Zsuzsa: Chateaugay,  Bormúzeum és szálló
16/27
Martinovszky Zsuzsa: Chateaugay, Bormúzeum és szálló

Molnár Zsófia: Miskolc, Régészeti Múzeum
17/27
Molnár Zsófia: Miskolc, Régészeti Múzeum

Nagy Adriána: Vác, Testvérvárosok háza
18/27
Nagy Adriána: Vác, Testvérvárosok háza

 

 

Az érzékeink számára adott világban tér és az idő élménye másképpen nem választható el egymástól, mint a fizikában. Fülep Lajos Crocéval és Bergsonnal vitázva írja, hogy a hátra, vagy előre képzete nélkül, amik tisztán térbeli képzetek, képtelenek vagyunk az idő térbeli képzetét megalkotni. És így folytatja: „Nem elég tehát azt mondanunk, mint Bergson, hogy az időfogalmunkba behatol térképzetünk, s azt korrumpálja, hanem meg kell állapítani, hogy az idő fogalmához tér nélkül egyáltalában nem lehet eljutni. Ha az öntudatot, mint mozgó pontot fogjuk fel, mi az állandó benne? A jelen egy pillanat, mely lepereg, és soha meg nem foghatom; az állandó, ami az öntudatban van, az az aktuális pillanat előtt s mögött elterülő, mozdulatlanná vált idő: a tér. Bensőleg élhetem lelki állapotaimat a tér teljes kizárásával, de akkor nincs képzetem az időről sem, a bennem végbemenő dolgok egymásutánjáról: mindössze a jelen pillanatot élem. Az abszolút tér és idő fogalmai közötti reciprocitás van egyfelől, másfelől a jelennek, az aktuális mozgó pillanatnak az őt körülvevő mozdulatlansággal való kontrasztjának produktumai." Fülep továbbviszi e gondolatmenetet és felteszi a kérdést, amelyre nyomban válaszol is. „Ha az abszolút, a fizikai tér és idő nem szemléletünk és érzékiségünk a priori formái (mint ahogyan sokan a modern matematikusok és filozófusok állítják), ha szemléletünk a reális extenzióra és szukcesszióra vonatkozik, nem az absztrakt térre és időre - ez utóbbiak honnan kerülnek a tudatunkba? Ha pedig szemléletünk a priori formái, honnan az a kiengesztelhetetlen ellentét a fizikai idő, mint homogén elem, s az öntudati szukcesszió heterogenitása között? Az első esetben nézetünk szerint a válasz csak ez lehet: ha az abszolút tér és idő nem szemléletünk a priori formái (amennyiben érzékiségünk és intuíciónk csak extenziót és durée-t ismernek) hanem a tapasztalat és gondolkodás komplikált produktumai, akkor csak az emlékezésnek és a prevíziónak a produktumai lehetnek, annak a kiterjedésnek és űrnek az absztrakciója, amelyet az emlékezés, (vagy prevízió) tényei között érzünk, vagy közéjük vetünk; amennyiben sem szemléletünk formái, sem az említett absztrakciónak produktumai, úgy nem lehetnek egyebek, mint az emlékezés és (prevízió) a priori formái. A második esetben, ha szemléletünk a priori formái, úgy a szemlélet fogalmát ki kell egészítenünk az emlékezés és prevízió fogalmával, helyesebben minden szemléletet az emlékezés egy momentumaként kell felfogni, mivel a szemlélet tartja össze az emlékezet pillanatait, amely összetartás nélkül sem a tér, sem az idő képzete nem jöhetne létre; ebben az esetben, amennyiben a szemlélet benne foglaltatik az emlékezésben, a szemlélet a priori formáinak is benne kell foglaltatniok az emlékezésben, helyesebben: az emlékezés viszi bele a formákat a szemléletbe." Fülep Lajos: Az emlékezés a művészi alkotásban (in: Fülep Lajos: A művészet forradalmától a nagy forradalomig, Budapest, Magvető 1974.)

 

Pintér Magdolna: Kecskemét, Információs Központ
19/27
Pintér Magdolna: Kecskemét, Információs Központ

Romhányi Dóra: Budafok, ARTér Kortárs Művészetek Háza
20/27
Romhányi Dóra: Budafok, ARTér Kortárs Művészetek Háza

Skultéti Levente: Budapest, Török Múzeumház
21/27
Skultéti Levente: Budapest, Török Múzeumház

 

 

Croce intuíció elmélete és Bergson időértelmezése a modern tömegtársadalomban népszerű eszmékké váltak. Az alkotás, a fejlődés forrása a megmagyarázhatatlan intuíció, az élet egyszerű, felszabadító megélése. A zseni élménye, önmagától működő forrása a teremtésnek, a fétisizált kreativitás, amely a tömegembernek ad megnyugtató, békéltető illúziót. Fülepnél ezzel szemben – az európai gondolkodás hagyományát követve -, az emlékezet működésének elemzése arra mutat rá, hogy emlékezni csak az tud, aki megélt, figyelt, tanult, elvégzett valamit. Tehát nem az irracionalizmust, a populista illúziókat, hanem Hegel nyomán, az emberré válás valóságos folyamatát, és ez embernek maradás valóságos feltételét, a munkát állítja a középpontba.

A második világháború óta, de legkésőbb azóta, hogy a nukleáris energia felhasználása technikájának birtokában mi földi emberek saját magunkat és az egész földi életet néhány gomb megnyomásával el tudjuk pusztítani, a technikai és  anti-technikai formákat, és így a tömegtermelés és fogyasztás formáit már nem fetisizálhatjuk többé. Talán az emberi gondolkodás tehetetlenségével magyarázhatjuk, hogy a mai, magát korszerűnek gondoló építészet mégis ennek az irracionális ideológiának szolgálatában áll. Agresszív, vonagló, handabandázó formáival azt üzeni nekünk: nézd milyen kreatív vagyok!  Te is kreatív leszel! Ha bejössz, és úgy érzel, ahogy én érzek, és azt teszed, amit én mondok Neked! Úgyse tehetsz mást, a hatalom én vagyok! A kendőzetlenül működő reklám ennek az üzenetnek csak az első felét mondja ki: Meg tudod csinálni Te is! Vagy ilyesféle: Megcsináljuk közösen! És a mellékelt sztárfotó ragad magával. Ami nincs kimondva: Ha megveszed tőlem, amit el akarok adni neked, ha azt teszed, amit én parancsolok neked. És mi bemegyünk, és úgy érzünk, és megvesszük, és szorgalmasan másoljuk a „nagyokat", és odaadjuk nekik azt is, ami még a miénk. A feltétlen engedelmesség kialakításának e totalitáriánus technikája fájdalommentes és békés, de építészete tagadhatatlanul a huszadik századi diktatúrák építészetének leszármazottja és folytatása.

 

Székely Márton: Budapest, Tabán Múzeum
22/27
Székely Márton: Budapest, Tabán Múzeum

Szoó Dominika: Óbuda, Toronyhasznosítás
23/27
Szoó Dominika: Óbuda, Toronyhasznosítás

Szűcs Anikó: Bélapátfalva, Ciszterci tanösvény
24/27
Szűcs Anikó: Bélapátfalva, Ciszterci tanösvény

 

 

Ami humanista közösségeket összetart, az az emlékezet. Azt kell tehát széttörni. Ha a közös emlékezet megszűnt, az összetartozás érzete szűnik meg, vagy ki sem alakul. Így egy adott helyen az összefogás, egy közösség immunitásának képessége szűnik meg, vagy létre sem jön, és ekkor az ott élő embereket kívülről lehet ellenőrizni, irányítani. Ez az, ami gyökeresen ellentmond a modern történeti céljának és hagyományának.

A közös emlékezet megteremtésének és ápolásának feladata gyakorlati feladat, az építészet alapvető, hajlékteremtő rendeltetéséből következik. Igen egyszerűen fogalmazva, építeni mindenkor csak elődeinktől szerzett, megfelelő ismeretek birtokában tudtunk és tudunk ma is, és az építés munkájával ezt a bölcsességet örökítjük, adjuk tovább, miközben módosítjuk is saját időnk gyakorlatának tapasztalataival. Az építés mindig az emberek modus vivendi–je, valamikor, valahol a természetben. A hogyan éltünk, hogyan élünk, és hogyan fogunk élni kérdésre adott válasz, időről időre egy történeti helyen. Nem egy ember, nem néhány ember, hanem az emberek javára, ahogy az emberi gondolkodás ezt évszázadokon keresztül értelmezte.

Az építészettörténet nagyszabású kompozíciói ennek jegyében születtek. Mindez ma sem lehet „Heimatkunst", vagy zord, militáns idegengyűlület, hanem az idő emberi perspektívája, emberi felelősség, ahogy Jacques Derrida  is megfogalmazta nagyon szépen: „Ha nincs az élő jelennek ez a nem–egyidejűsége önmagával, ha nincs, ami titokban megbontja azt, ha nincs ez a felelősség és igazságszeretet azokkal szemben, akik nincsenek ott, akik nincsenek már, vagy nincsenek még jelen élőként, akkor mi értelme föltenni a kérdést: „merre tartunk?", „merre tartunk holnap?"

Pazár Béla

 

Török Zsófia: Budapest, Törökfürdő
25/27
Török Zsófia: Budapest, Törökfürdő

Wettstein  Domonkos: Budapest, Öku-dok
26/27
Wettstein Domonkos: Budapest, Öku-dok


 

A képeken és a mellékletekben megtekinthetőek a BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszékén 2000-2010 között készült építészmérnök hallgatói diplomatervek és komplex tervezési gyakorlat terveinek kiállítási lapjai.

Kiállítás kurátora: Szalai András - Vukoszávlyev Zorán

Kiállítók: ALBICZ Ágnes, ALVÉGI Lőrinc, ANTAL Máté, BALÁZS Attila, BODNÁR Tibor, BODON Zsófia, BOTLIK Emese, BOZSIK Judit, BUDAI Mihály, CSÁKI Szabolcs, DEIGNER Ágnes, FÁBRI Attila, FARKAS Klaudia, FÜVESSY Klára, HORVÁTH Bálint, JUHÁSZ Anikó, KÁLMÁN Péter, KIRÁLY Zoltán, KISS Bernadett, KISS Márton, KISS Tamás, KORÓDI Zoltán, KRIKOVSZKY Balázs, MADARASSY Anikó, MARTINOVSZKY Zsuzsa, MOLNÁR Zsófia, MOLNOS Attila, NAGY Ádám, NAGY Adriána, PALLER Eszter, PINTÉR Magdolna, POLYÁK György, ROMHÁNYI Dóra, SKULTÉTI Levente, SUGÁR Zoltán, SZÉKELY Márton, SZOÓ Dominika, SZŰCS Anikó, TÖRÖK Zsófia, VÉRTESY Ágnes, WETTSTEIN Domonkos, ZSÁMÁR Dóra

Konzulensek: Daragó László, Deák Zoltán, Ekler Dezső, Farkas Pál, Fekete J. Csaba, Halmos Balázs, Kalmár Miklós, Kralovánszky Réka, Krähling János, Masznyik Csaba, Mezős Tamás, Nándori Klára, Pazár Béla, Szalai András, Vukoszávlyev Zorán

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Támogasd az Építészfórumot most, hogy legyen újabb húsz évünk!

Az Építészfórum minden tartalma ingyenes – és az is marad. De ahhoz, hogy eredeti, értékálló anyagokat hozzunk létre, Olvasóink támogatására is szükségünk van.

Támogatom

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk